9. rész

WOHOOOO! GYEREKEK, MEGLEPETÉÉÉÉÉÉÉS! 

Tudom, hogy holnapra ígértem az új részt, deeeeeeeee... Mivel már múlthéten elkezdtem ma sikerült összehoznom az egészet és ÍMEEE! KÉSZ IS! Őszintén büszke vagyok most magamra, méghozzá sikerült egy 1000+-os részt írni. Remélem benéztek, kommenteltek, plusz izéztek, valamint feliratkoztok! Várom a véleményeket! ^^

Életemben nem volt még ilyen karácsonyom. Mindig olyan emberekkel töltöttem, akik nagyjából semmit sem jelentettek nekem. Az első 16 évemben az árvaházban lévő gyerekkel és néhány felnőttel, aztán pedig jelentéktelen emberekkel, vagy éppen egyedül. Ez volt az első ünnep, ahol olyannal voltam, aki tényleg jelent nekem valamit. Rettentően tetszett a nyaklánc, amit vett nekem. Nem számítottam ilyen drága ajándékra és nem is vágytam rá, ugyanakkor igencsak örültem neki. Idegesen tördeltem ujjaimat, miközben az általam vett meglepetést bontotta ki. Mikor meglátta a benne lakozó apróságot, rám emelte tekintetét és elmosolyodott. Ennek láttán nyugodtság telepedett rám, majd az én ajkaim is felfele görbültek. Azonban utána minden rosszra fordult. Nem tudom, hogy én, vagy ő rontotta el, esetleg mindketten, de a dolgok még jobban a feje tetejére álltak. Éppen ültünk a kanapén és valami béna karácsonyi filmet bámultunk. Nem figyeltem rá, fogalmam sincs miről szólt a film, gondolkodtam, hogy vajon hol lehet most Bryan és mit csinálhat, amikor egy kart éreztem meg a kézfejemen. Ránéztem a mellettem ülő személyre, aki íriszeimbe furakodott, majd nagyot sóhajtott és arcával közeledni kezdett enyémhez. Ijedten néztem a fiúra, akitől már csak milliméterek választottak el. Ajkai enyémhez értek, kezeim hanyagul pihentek ölemben, értetetlenül ültem, de nem toltam el magamtól, viszont vissza se csókoltam. Teljesen mozdulatlanul ültem, nem tudtam mit kéne csinálnom. Lesokkolt e cselekedete, el akartam húzódni, de nem tudtam. Képtelen voltam akár csak egy kis mozdulatot is végrehajtani. Nem tudtam elhinni, hogy Shane ezt tette, hogy ő érzett irántam valamit barátságon túl. Lassan elhúzódott és rám nézett, szemeiben láttam a sajnálatot, viszont volt még ott valami. Tekintetében halványan csillogott egy csipetnyi remény, azonban ez csak néhány másodpercig tartott, amint eltűnt, Ő felpattant a kanapéról, felkapta a kabátját és kisietett az ajtón. Én még mindig lesokkolva ültem ugyanott, ahol ez incidens előtt is. Nehezen, de felálltam és az ablakhoz sétáltam. Lenéztem a sötét, elhagyatott utcákra és megláttam távolodó alakját. Járása szokatlan volt, dülöngélt, néhányszor majdnem elesett, ökleit összeszorította, ruhái szakadni kezdtek, végtagjai eltorzultak, karmai illetve fogai megnőttek, bőrét, vastag bunda, ordítását pedig vonyítás váltotta fel. Shane immáron négy lábon, farkas testében futott az erdő felé, addig néztem utána, ameddig el nem tűnt a látóköreimből. Az égre emeltem tekintetem, ahol rögtön megláttam átváltozásának okozóját. A hold teljes alakjában tündöklött a sötétkék égbolton, ezzel többszázezer farkast, illetve egyéb lényeket megbolondítva. Fogadni mertem volna, hogy Bryan sem igazán önmaga ma este. E kerek földet kísérő égitest neki is elveszi eszét, talán nem annyira, mint egy vérfarkasnak, de ilyenkor Ő sem tud értelmesen gondolkodni.

~Bryan Gray~

Shane felajánlotta, hogy eltölt velem néhány órát a délelőtt folyamán, de nem fogadtam el. Este új haverjaimmal találkoztam, délután pedig aludtam, pihentem, és filmeket néztem. Kelletlenül keltem föl kényelmes nyughelyemből, majd felhúztam egy egyszerű lábamra simuló, fekete farmert, egy mintanélküli fehér pólóval és sötét bőrdzsekivel. Készülődésem nem tartott sokáig, mindössze néhány percet vett igénybe, mivel nem igazán foglalkoztam kinézetemmel, a lényeg az volt, hogy jól érezzem magam. Azt hiszem sikerült is, vagyis az éjszaka nagy részére nem igazán emlékeztem. A hatodik feles után kezdett minden homályossá válni, aztán pedig minden kiesett.

Reggel a szoba, miben felkeltem hirtelen ismeretlennek tűnt, aztán azonban a szürke falakról és modern bútorzatról felismertem saját lakásom. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyba és próbáltam visszaemlékezni az előző este történtekre. Szemeim kitágultak, mikor egy lány lépett be a szobába. Szőke haja derekáig ért, szemei szinte már feketén csillogtak, tegnapi ruhája lehetett rajta, mivel nem éppen hétköznapi viselet volt. Egy szűk, fehér miniszoknyát viselt, rózsaszín buggyos toppal. 

– Jó reggelt. – pillantott rám mosolyogva és kisétált a szobából. Néhány perc múlva vettem a lapot, gyorsan bújtam bele sötétkék szűkszárú melegítőmbe, majd a konyhába siettem. Háttal állt, látszólag reggelit készített, az illatokból rántottára következtettem. Megfordulva arcán öröm tükröződött, ahogy meglátott a pult mögött lévő bárszéken ülni. Fej rázva utasítottam vissza a kínált ételt, nem akartam gyomorrontást. Megdörzsöltem fáradt szemeimet és egy, a fejemet lüktető érzés megszűntetésére alkalmas gyógyszer keresésére indultam, amit a gáztűzhely melletti fiókban meg is találtam. 

– Scarlett, mi történt? - néztem rá, majd lenyeltem a rózsaszín kapszulát. Körülbelül három éve ismerjük egymást, de soha nem voltunk olyan jóba. Ennek nagy részben az volt az oka, hogy tökéletes ellentétei voltunk egymásnak, néha beszéltünk, ha úgy volt, de úgy éreztem nem jönnénk ki jól. Ezt mind Shane mesélte el. Azonban a balesetem után a lány látogatni kezdett, így egyre többet beszéltünk, esténként hívott magával, én pedig elfogadtam. Nem tudtam helyesen teszem e, de nem érdekelt.  Úgy gondoltam, ilyen vagyok, nagyot tévedtem akkor, de az élőlények tévednek, bizony, még a vámpírok is. Méghozzá elég nagy hibákat tudunk elkövetni, mivel hibáim következtében elvesztettem Őt, az angyalt, valamint a legjobb barátomat is. Akkor még nem éreztem ezt, nem tudtam, hogy egyszer mennyire fog fájni. A mának éltem, szórakoztam, ittam, majd jött az, amivel az életemet is tönkretettem. Egy cigivel kezdődött, nem egy átlagos darabbal.

Scarlett elmesélt mindent, vonzódást kezdtem érezni iránta, habár tudtam ez nem több egy átlagos fellángolásnál. Belevágtunk, Ő is akarta, és én is. Napokkal később egyik barátja partijába látogattunk el, furcsák voltak az emberek, nem hasonlítottak rám, nem voltak szimpatikusak, de nem foglalkoztam vele. Pár deci után már nem is éreztem, amit azelőtt, nem voltam már szomjas, de még magamnál voltam. Kint ültünk a teraszon, amikor Jaden nadrágzsebéből előhúzott egy kis zacskót, kiöntötte az asztalra, néhány papírdarabba tekerte, szétosztotta, az utolsót pedig magához vette. Körbeadta öngyújtóját, végül sajátját is meggyújtotta. Először nem tartottam jó ötletnek, azonban látva, mindenki ezt teszi én is beleszippantottam a cigarettába. Régebben rászoktam, de utána letettem, azonban ez közel sem olyan volt. Furcsa érzés kerített hatalmába, elvesztettem józanságomat, elfelejtettem gondjaimat, mintha egy álomvilágba kerültem volna, ám ennek is vége van egyszer. A padlón fekve tértem magamhoz, a nap sugarai bántották a szemem, hunyorogva álltam fel és kerestem meg a többi személyt, elsősorban a barátnőmet. Az előbb említett lányt az egyik széken ülve találtam meg az ebédlőben, még néhány ember társaságában. Megfogtam a kezét, majd intve a többieknek kihúztam a szobából. 

– Hova megyünk? – kérdezte, miközben próbálta velem tartani a tempót. – Bryan, még maradni akarok. – vette nyafogósra a hangját és hirtelen megállt. A fejemet dörzsölgetve, idegesen fújtam ki a levegőt és megráztam a fejem. Ismét éreztem a szorító érzés, ellenben testem újabb adagra vágyott az anyagból. Pont ezért akartam minél hamarabb elhagyni ezt a helyet, ha maradnék, újra megtörténne az, aminek előző éjszaka se kellett volna. A baj csak az volt, hogy hiába próbáltam ellenállni a kínzó vágynak, hiába bírtam napokig, a következő összejövetelen ismét megjelent valaki zsebéből a bizonyos drognak nevezett veszélyes dolog. Így történt ez hétről hétre, napról napra, újra és újra. Egy idő után észrevettem magamon roncsoló hatását, talán tíz kilót is fogyhattam emiatt mindössze egy hónap alatt, annak ellenére, hogy rendesen étkeztem, vagyis ittam. Arcom beesett, szemeim karikássá, végtagjaim véznákká váltak. Nem voltam büszke magamra, de már nem tudtam mit tenni e szörnyűség ellen, a kábítószer felülkerekedett rajtam, szinte már irányította életemet. Így, vámpír létemre még nagyobb hatást keltett rajtam, veszélyesebb volt, mint egy normál emberen. De már nem tudtam küzdeni, már nem volt erőm hozzá, hagytam, hogy magával sodorjon az ár a saját vesztembe. Scarlett sem segített rajtam, inkább ő is ugyanazt tette, mint én, csak ő már előttem elkezdte. Részben ő húzott bele ebbe az egészbe, olyan volt, akár egy körfogás, ami mindig újra kezdődik, de soha nem ér véget, mintha egy mókuskerékben futkosnék, aminek csak akkor lesz vége, ha végleg elfáradok, és nem bírom tovább. Mindennek ellenére nem jöttem rá, hogy Scarlett nincs rám jó hatással, nem vakított el semmilyen rózsaszín köd, mivel nem szerettem, mégsem vettem észre, hogy talán miatta történt mindez. Nem léptem le, örültem, hogy nem voltam egyedül, bár sokszor már idegesítettek a lány hiszti rohamai, olyankor azonban vagy én mentem el, vagy őt küldtem ki a lakásból. Nem bántam jól vele, ő mégis maradt, de nem azért mert szeretett volna, nem szeretett engem senki. Miután elkezdtem inni és szedni ezeket az anyagokat, mindenki eltávolodott tőlem, a legtöbben nem kerestek, sőt voltak, akik kerültek is. Egyedül azok maradtak, akik a társaim voltak ebben, ők adták az egyre erősebb szereket. Ez volt az egyetlen oka, amiért még mindig találkoztam velük, hogy még mindig nyaliztam nekik, mint egy nyávogós kiscica, akinek csak szüksége van valamire. Biztos voltam benne, hogy nem ilyen voltam azelőtt, hogy megváltoztam, hogy a régi énem most fejcsóválva, csalódottan méregetne. Hol van ilyenkor az őrangyalom? Vicces. Van egyáltalán olyan? Ha lenne, valószínűleg nem tenné ezt velem, nem roncsolna össze, nem tenne tönkre. Vajon ez az Ő hibája? Nem, ez nem, ez az én hibám, az enyém, Scarletté és azé az idióta srácé, aki akkor este elővette azt a cuccot. Mit csináljak most?  Nem tudom, fogalmam sincs mi lesz ezután. Le kéne állnom, de ez nem olyan könnyű, ez nem fog menni egyedül, segítségkérésre azonban képtelen vagyok. A makacsságom akadályoz ebben, mégis szükségem van valakire. Valakire, aki megment a végtől, aki nem hagy elmenni, aki nem engedi, hogy lezuhanjak, vagy ha mégis, kihúz a gödörből, aminek a mélyén már ott lapulok több mint egy hónapja.