7. rész

Sziasztok! Fúú. Be kell vallanom sokat szenvedtem ezzel a résszel. Körülbelül háromszor írtam újra, mert egyik verzió sem tetszett, aztán a harmadikra úgy gondoltam már megfelelő lesz. Kicsit hosszabbra írtam, mint az előzőek, hiszen próbálok egyre hosszabb részekkel előállni nektek. Azokat mindenki jobban szereti. Meg hát én is jobban megelégszem vele, ha egy-két nap alatt összehozok 1000+ szót, minthogyha tíz alatt 100-at. Remélem elnyeri a tetszéseteket és mellesleg nagyon, de tényleg nagyon hálás lennék néhány kommentért.. Kérlek:) 

Köszönöm a figyelmet, illetve további jó olvasást!

 Hope

Shane folytatta a majdnem mindennapos látogatásait, de nem csak nálam. Rengeteget látogatta legjobb barátját, aki már a gyógyulás útján volt. Nem tudjuk, hogy valaha visszakapja-e emlékeit vagy nem. Mindenesetre jobbnak láttam, ha nélkülem éli tovább életét és boldog lesz. Mindig kikérdeztem az állapotáról, hogy mikről beszélgettek és egyéb dolgokról, ami máskor unalmas lett volna, most viszont mindennél jobban tudni akartam. Jól volt. A baleset három hete történt. Az orvosok azt ígérték, ha minden jól alakul pár nap múlva hazamehet. Ez így is történt. Shane elmondása szerint boldog volt, de állandóan mesélt egy angyalról, akit álmában látott. Azt mondta, meg akarja találni. Hogy meg kell találnia. Egy angyal? Én lennék az? Talán mégis emlékszik rám? Vagy az csak egy egyszerű álom volt? A kérdéseimre nem kaptam választ. Az utóbbi időben visszamentem dolgozni. Szerencsére a főnököm rendes fickó volt és megértett, amikor azt mondtam esélyem sem volt bejönni. Persze a valódi okát nem tudta, de nagyon hálás voltam érte, hogy nem rúgott ki. Cserébe most már rendszeresen bejártam mindennap. Mr. Sittleford megkért, hogy pincérkedjek szállítás helyett, mert az előző dolgozó kilépett. Elfogadtam, így minden reggel kilenckor már a pult mögött álltam várva a vevőkre. Ketten szolgáltuk ki őket, akik mindig rengetegen voltak.

Egyik nap éppen volt egy kis szabadidőm, tehát leültem az egyik pult mögött elhelyezett székre, amikor belépett egy srác. A csengő hallatára odanéztem gondolván már megint állhatok fel. Kétségbeesés fogott el, mikor megláttam ki is volt ő valójában. Lazán sétált a pult felé, majd rám emelte tekintettét és döbbenten megállt. Úgy álltam ott, mint egy élettelen fadarab. Erőt gyűjtött magán és közelebb lépett. – Szia Grace – suttogta. Hangja hallatán szívem hatalmasat dobbant. Erőteljesebben kezdtem venni a levegőt. Nem bírtam megszólalni. Köszönésképp szaggatottan bólintottam. – Úgy tudtam nem ehetsz pizzát. – szólaltam meg remegő hanggal. Halványan elmosolyodott és megrázta fejét. – Shane-nek viszem. – mondta még mindig halkan. Olyan édes volt a mosolya, de nem volt őszinte. Vajon emlékezett rám? Miért volt ilyen? Ha nem tudta volna, ki vagyok nem viselkedett volna így, és a nevemre is emlékezett. – Miért nem ő jött? – lassan emeltem rá tekintetem. Olyan rég láttam már. Meg akartam ölelni, de nem tehettem. Emlékeznem kellett miért jöttem el akkor. – Nem tudom. – enyhén megrántotta a vállát. Szemei szebbnek tűntek, mint valaha. Tökéletesebb volt, mint azelőtt. – Csilis? – tereltem el a témát mire bólintott. Gyorsan hátravittem Kate-nek a rendelést, majd visszamentem, ahol még mindig Bryan állt. A zsebemben lévő készülék rezegni kezdett, ismeretlen szám volt. Ó, hogy utálom én az ismeretlen számokat, azonban ez a hívás más volt. Pár méterre álltam a pultról, tökéletes rálátással a mellette álló fiúra. Engem figyelt. A telefonba beszélő nőtől hallott információra szemeim kikerekedtek. Nem tudtam elhinni. Miért pont most? Miért nem lehetett hamarabb? A bíróság elfogadta a kérelmünket. Már nem vagyunk eltiltva egymástól. Remegő végtagokkal sétáltam oda hozzá. Érdeklődően nézett rám. Valószínűleg idegességem jól látható volt. – Emlékszel valamire? – kérdeztem, mire bólintott. – Rád – hangja annyira halk volt, hogy még én is alig hallottam. – beszélnünk kell – tette hozzá ugyanolyan halkan. Most rajtam volt a sor hogy bólintsak. Nem tudtam nemet mondani. – Shane érted jön munka után – fejezte be miután megkapta a válaszom. Nem mondtam semmit. Bementem a konyhára a pizzáért és a kezébe nyomtam, ő pedig megadta a megfelelő pénzösszeget, majd hátat fordított és kisétált. Dühösen vertem a fejem a pultba, és leültem az egyik székre. Ujjaimat megállás nélkül tördeltem. Ezt nem kellett volna. Nem így kellett volna történnie. Nem kéne emlékeznie rám. Nem most kellett volna jönnie annak a hívásnak, hanem hónapokkal ezelőtt. Egy hónapja voltam nélküle, elkezdtem építeni a falat magam körül és most lerombolta. Már megint. Másodjára teszi ezt. Idegesen doboltam lábaimmal, majd úgy döntöttem folytatom a munkát. Semmi kedvem nem volt megkockáztatni, hogy kirúgjanak.

Hamar véget ért a munkaidőm. Túl hamar. Percek múlva Shane is megérkezett. Beültem a kocsiba mire rám vigyorgott. 

– Miért kellett ezt? – kérdeztem tőle cseppet sem kedvesen. Arca elkomorodott.

– Grace, te vagy az egyetlen, akire emlékszik. Hiányzol neki. – mondta teljes komorsággal, majd megállt Bryan háza előtt. Kiszálltam a járműből, de még visszafordultam. 

– Köszönöm – néztem rá, mire aprót bólintott és elmosolyodott. Míg ő elhajtott én az ajtó elé léptem. Nagy levegőt vettem és bementem a rég nem látott lakásba. Lassan sétáltam befele. Megpillantottam a kanapén szétterült alakját. Leültem mellé és édes szuszogását hallgattam, mígnem elhalkult szemeit pedig kinyitotta és felült. 

– Öhm. – vakargatta a tarkóját 

– Sajnálom. – nézett rám zavart tekintettel. Elmosolyodtam és megráztam a fejem jelzésképp, hogy semmi baj. Miért is haragudnék? Hiányzott már ez. Hiányzott Ő. Percek óta csöndben ültünk egymás mellett. Egyikünk se tudta mit kell ilyen helyzetekben mondani. Hirtelen sóhajtott egy nagyot, majd megszólalt. 

– Grace – ejtette ki a nevem halkan. Ránéztem várva, hogy folytassa. 

– Nem emlékszem mi történt. Nem tudom mi volt köztünk, de azt tudom, hogy sokat jelentesz nekem. – árulta el miközben a lábfejeit tanulmányozta. Talán zavarban volt vagy nem akart rám nézni. 

– Jobb, ha elfelejtesz és folytatod az életed nélkülem. Légy boldog. – hangom remegett. Én magam sem hittem el, hogy képes voltam kimondani, de nem emlékezett semmire. Jobb, ha boldog lesz. Valami mindig közénk állna. Így jobb lesz. Akkor legalábbis úgy gondoltam. 

– Kérlek, mondj el mindent velünk kapcsolatban. – suttogta mire megráztam a fejem. Összeszorítottam a szám és a szememet törölgettem. Nem akartam sírni, de fogalmam sem volt mit tegyek. 

– Sajnálom. – mondtam ki akadozottan, felkaptam a kabátom és egyéb személyes tárgyaimat és kifutottam az épületből. Bryan utánam kiáltott, de nem figyeltem rá. A hó szakadt én pedig futás közben öltöztem felfele, majd mikor elég messze kerültem lassítottam a tempón. Körülnéztem a környéken. Bradford utcái karácsonyi díszekkel teltek meg. A kopott ajtókat koszorúk, régi házakat most égősorok díszítették. Az egész város karácsonyi hangulatban tündöklött. Télapó sapkás fiatalok sétálgattak tömegesen. Gyerekek futkároztak a hóban, karácsonyi dalokat énekeltek, néhányuk játékokat mutogatott fáradt szüleiknek. Összehúztam magamon a cipzárt. Kezdtem fázni. Mindig is szerettem a karácsonyt, annak ellenére, hogy általában olyanokkal töltöttem, akik nem sokat számítanak nekem, vagy éppen egyedül. Sokszor volt olyan, hogy egy munkatárs tudván nincs senkim, meghívott hozzájuk. Ilyen esetekben mindig elfogadtam az ajánlatot, hiszen még mindig jobb, mint egyedül. Habár karácsonyig még volt néhány hét a körülöttem lévők közül már mindenki áhítattal várta az említett ünnepet. Azt hiszem, idén egyedül leszek. Persze ott van Shane, de őt megkérem, hogy legyen Bryannel. Nem volt szép tőlem, hogy úgy elrohantam, de… 

- Erre nincs mentség Grace. – mondta a fejemben lévő kisördög, ami amúgy eredetileg is fura, de egy angyal esetében még zavarba ejtőbb. A lény ezután el is tűnt. Alapvetően csak a képzeletem játéka volt ez az egész. Szerintem kezdek megőrülni. Bizonyára ez történik. Útközben rájöttem, hogy egy idióta vagyok. Visszakaphattam volna, de én eldobtam a lehetőséget és elszaladtam. Hogy miért? Féltem. Féltem, hogy újra elrontanék valamit és örökre elveszteném, amit most nemrég tettem. Hát ez megcsináltad Grace Michael, gratulálok! Idegesen álltam meg az ajtó előtt és átfagyott ujjaimmal kezdtem kutatni a kulcsom után.