6. Rész

Sziasztok! Ezennel bejelentem nektek, hogy a hatodik rész megérkezeeeeeeeett! Remélem tetszeni fog! A véleményeket várom! Jó olvasást! 

Hope

~ Grace szemszöge~

Éppen Shane-vel tárgyaltuk ki a chipsekben lévő levegő mennyiségét, amikor hívásom érkezett egy ismeretlen számról.

 – Haló? – szóltam bele a készülékbe.

 – Jó estét! Grace Michael a közelben található? – kérdezte egy viszonylag hivatalos hangnemben beszélő nő. 

– Én vagyok az. – válaszoltam. Hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Valami történt. 

-  Bryan Gray félórája balesetet szenvedett a Willowfield Streeten. A mentők a Lynfield Mount kórházba szállították. A férfi jelenleg kómában van. – Jelentette be nekem a túloldalon lévő személy mindenféle érzelem nélkül. Viszont én éreztem helyette is. Lesápadtam és az egész testem remegni kezdett. 

– Máris megyek. – suttogtam a telefonba szakadozottan, majd bontottam a vonalat. Ránéztem a mellettem álló ijedt tekintettel engem figyelő fiúra, s óriási léptekkel a kijárat felé igyekeztem. Shane követett, mikor pedig kiléptem az ajtón a két egyenruhás törp is utánam eredt. Hátra se néztem csak rohantam a kórház felé, ahol Bryan volt.

Még mindig nem ébredt fel. Már két órája itt ültem mellette. Beszéltem hozzá és fogtam a kezét. Néha úgy éreztem, mintha hallott volna, megrebbentek a szemhéjai vagy halvány mosolyra húzta a száját. Vajon álmodott valamit? Ha igen reméltem, hogy szépet. Shane egész idő alatt a falmelletti széken ült. Néha próbált nyugtatni és felhozott néhány random témát. Végig ott volt velem. Ó, és az őrök.. Igazából nem akartak beengedni, de mégis csak egy kórházban vagyunk, és nem kezdhetnek el erőszakoskodni egy bömbölő lánnyal. Ezek után a kormány engedélyezte, hogy vele legyek, amíg fel nem ébred. Csak amíg fel nem ébred. Örülnöm kellett volna, mert megengedték, de ki tette volna, amikor a barátja kómában fekszik? Nem láthattam édes mosolyát, csillogó szemeit, ujjait most nem kulcsolta össze az enyémekkel. Mindaz, amit láttam egy alvó férfi volt. Olyan volt akár egy kisfiú, aki csak mély álomba merült a délután folyamán, de ez nem volt ilyen egyszerű. Bekötözött feje, mellkasa és jobb keze árulkodtak a néhány órája történtekről. Az orvos elmondása szerint a kezében lévő egyik csont megrepedt, a bordái ugyancsak. Azt mondta enyhe agyrázkódásra következtetnek, de nincs komolyabb baj. Elhittem neki, hiszen mégiscsak ő volt az orvos. Azonban féltettem őt. Mi van, ha maradandó károsodást szenvedett? Féltem, hogy nem tudja leélni az élete hátralévő részét boldogan.

Shane szólt, hogy lemegy egy kávéért, megkérdezte, hogy kérek e valamit, mire én nemet intettem. Inkább maradtam vele, és beszéltem hozzá. Értelmetlen dolgokat hordtam össze, de nem érdekelt a lényeg az volt, hogy beszéljek. Azt akartam, hogy halljon, hogy tudja, itt vagyok.

8 napja történt a baleset. Bryan még mindig nem ébredt fel. Azt mondták bármelyik pillanatban megteheti, de én féltem. Tartottam tőle, hogy ez nem fog megtörténni. Lehet, hogy túl hamar gondolom ezt, vannak olyanok, akik évek után kelnek fel, de én most ez éreztem. Szerintem mindenki így volt vele az ilyen esetekben. Még mindig beszéltem hozzá. Szót ejtettem mindenféle kis jelentéktelen dologról. Még arról is beszámoltam, hogy éppen viszketett a lábujjam vagy, hogy az ég, kék, de nem számított. A lényeg még mindig ugyanaz volt, mint napokkal ezelőtt.

~Bryan szemszöge~

Hirtelen újra hangokat kezdtem hallani. Először csak suttogás, majd egyre hangosabb lett, mígnem normális beszéddé alakult. Olyan gyönyörű hang volt az, és annyira ismerős, de nem tudtam kihez tartozik. Hiába gondolkodtam rajta percekig, nem jöttem rá. Nem voltak emlékeim. Semmire sem emlékeztem. Újra próbálkoztam a szemeim kinyitásával, ami nagy meglepetésemre sikerült. Az erős fény miatt csak résnyire nyitottam őket. Eleinte semmit nem láttam, majd homályosan felfedeztem a hangok forrását. A kép élesedett. Immár egy gyönyörű lányt észleltem az ágyam mellett ülni. Az arcomra nézett. Észrevette. 

– Bryan? – remegő hanggal kérdezte. Ki az a Bryan? Bizonyára én lennék az. Miután kikövetkeztettem, hogy az a srác, akinek a nevét mondta én lehettem, bólintottam. Rám bámuló látószervei felcsillantak a lány pedig szorosan megölelt. Akaratlanul is kellemetlenül éreztem magam mégis jólesett ölelése. Mintha már egy jó ideje ez hiányzott volna. Nem tudtam ki volt ő és, hogy kim volt ő, de még így is éreztem, hogy fontos lehetett nekem. Eszméletlenül fontos.

– Öhm. – szinte suttogtam. Gyengének éreztem magam. Mi történhetett? 

– Te ki vagy? – nyögtem ki azt, ami leginkább foglalkoztatott. Eltávolodott tőlem. Nem akartam, hogy ezt tegye, azt akartam, hogy még öleljen. Olyan jó érzés volt. Kétségbeesett tekintettel figyelt, majd nagyot nyelt.

 – Grace – mondta halkan. Hangja erőtlen volt. Azt hiszem, ennek én voltam az okozója. Szeme sarkában könnyeket fedeztem fel. Nem akartam, hogy sírjon. 

– Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - erőltette ki magából a mondatot. Biztos voltam benne, hogy azért ment ki, mert nem akarta, hogy sírni lássam. Mit tettem? Ki lehetett nekem Ő? Érzem, hogy fontos, de nem tudom, hogy miért. Percek múlva belépett egy fehérköpenyes nő. Feltett néhány kérdést, amikre kelletlenül válaszoltam, majd mondott valamit, amire már nem emlékszem. Nem figyeltem rá. A lányon gondolkodtam. Olyan volt akár egy angyal. Őt láttam az álmomban. De ki lehet Ő? A doktor kiment, én pedig egyedül maradtam. Egyedül hagytak a gondolataimmal.

~ Grace szemszöge ~

Kiléptem a kórteremből és megkerestem Mrs. Latway-t. Elmondtam neki, hogy felkelt és, hogy nem emlékszik rám, majd Shane felé vettem az irányt. A büfé előtti asztalnál ült. Odamentem hozzá és szorosan megöleltem. Könnyek folytak végig az arcomon.

 – Mi történt? – kérdezte. Hangjában aggodalom tükröződött. 

– Nem tudja, ki vagyok. – Shane nem válaszolt. Csak szorosan átkarolt és csöndben várta, amíg lenyugodtam. Leültem a vele szemben levő székre és a távolba meredve gondolkodtam. Arra jutottam, hogy mivel úgysem találkozhatunk, nem mondok el neki semmit. Eltűnök az életéből és hagyom őt boldogan élni, csak előbb el kell tőle köszönnöm. Örökre. Bementem, tekintete rögtön rám szegeződött. Ezzel nem törődve leültem mellé. Hallgattam lélegzetvételeit, közben azon agyaltam mit is mondhatnék neki. Abban a pillanatban semmi nem jutott eszembe. Fogalmam sem volt mit tegyek, de tudtam neki ez lesz a legjobb. Új életet kezd nélkülem.  

– Sajnálom. – hangom rekedt volt és erőtlen. Egy lágy puszit leheltem arcára és kisétáltam a helyiségből. Felvettem a vékony kabátom és megkértem a kint várakozó fiút, hogy vigyázzon Rá. Majd a törpökkel a nyomomban haza indultam. Az ajtón kilépve még megfordult a fejemben, hogy visszamegyek és beszámolok neki mindenről, de nem tettem. Nem ronthattam el vele az életét. Kapott egy esélyt a boldogságra, én pedig segítek, hogy megtalálja azt. Nélkülem. Hogy velem mi lesz? Valószínűleg szenvedni fogok, de ha Ő boldog lehet, megéri. Nehéz lesz. Biztosan vissza kell majd fognom magam, hogy ne fussak oda, hogy ne üzenjek neki, de megteszem. Érte.