Sziasztok! Ezennel bejelentem nektek, hogy a hatodik rész megérkezeeeeeeeett! Remélem tetszeni fog! A véleményeket várom! Jó olvasást!
Hope
~ Grace szemszöge~
Éppen Shane-vel tárgyaltuk ki a
chipsekben lévő levegő mennyiségét, amikor hívásom érkezett egy ismeretlen
számról.
– Haló? – szóltam bele a készülékbe.
– Jó estét! Grace Michael a
közelben található? – kérdezte egy viszonylag hivatalos hangnemben beszélő nő.
– Én vagyok az. – válaszoltam. Hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Valami
történt.
- Bryan Gray félórája balesetet
szenvedett a Willowfield Streeten. A mentők a Lynfield Mount kórházba
szállították. A férfi jelenleg kómában van. – Jelentette be nekem a túloldalon
lévő személy mindenféle érzelem nélkül. Viszont én éreztem helyette is.
Lesápadtam és az egész testem remegni kezdett.
– Máris megyek. – suttogtam a
telefonba szakadozottan, majd bontottam a vonalat. Ránéztem a mellettem álló
ijedt tekintettel engem figyelő fiúra, s óriási léptekkel a kijárat felé
igyekeztem. Shane követett, mikor pedig kiléptem az ajtón a két egyenruhás törp
is utánam eredt. Hátra se néztem csak rohantam a kórház felé, ahol Bryan volt.
Még mindig nem ébredt fel. Már két
órája itt ültem mellette. Beszéltem hozzá és fogtam a kezét. Néha úgy éreztem,
mintha hallott volna, megrebbentek a szemhéjai vagy halvány mosolyra húzta a
száját. Vajon álmodott valamit? Ha igen reméltem, hogy szépet. Shane egész idő
alatt a falmelletti széken ült. Néha próbált nyugtatni és felhozott néhány
random témát. Végig ott volt velem. Ó, és az őrök.. Igazából nem akartak
beengedni, de mégis csak egy kórházban vagyunk, és nem kezdhetnek el
erőszakoskodni egy bömbölő lánnyal. Ezek után a kormány engedélyezte, hogy vele
legyek, amíg fel nem ébred. Csak amíg fel nem ébred. Örülnöm kellett volna,
mert megengedték, de ki tette volna, amikor a barátja kómában fekszik? Nem
láthattam édes mosolyát, csillogó szemeit, ujjait most nem kulcsolta össze az
enyémekkel. Mindaz, amit láttam egy alvó férfi volt. Olyan volt akár egy
kisfiú, aki csak mély álomba merült a délután folyamán, de ez nem volt ilyen
egyszerű. Bekötözött feje, mellkasa és jobb keze árulkodtak a néhány órája
történtekről. Az orvos elmondása szerint a kezében lévő egyik csont megrepedt,
a bordái ugyancsak. Azt mondta enyhe agyrázkódásra következtetnek, de nincs
komolyabb baj. Elhittem neki, hiszen mégiscsak ő volt az orvos. Azonban
féltettem őt. Mi van, ha maradandó károsodást szenvedett? Féltem, hogy nem
tudja leélni az élete hátralévő részét boldogan.
Shane szólt, hogy lemegy egy kávéért,
megkérdezte, hogy kérek e valamit, mire én nemet intettem. Inkább maradtam vele,
és beszéltem hozzá. Értelmetlen dolgokat hordtam össze, de nem érdekelt a
lényeg az volt, hogy beszéljek. Azt akartam, hogy halljon, hogy tudja, itt
vagyok.
8 napja történt a baleset. Bryan még
mindig nem ébredt fel. Azt mondták bármelyik pillanatban megteheti, de én
féltem. Tartottam tőle, hogy ez nem fog megtörténni. Lehet, hogy túl hamar
gondolom ezt, vannak olyanok, akik évek után kelnek fel, de én most ez éreztem.
Szerintem mindenki így volt vele az ilyen esetekben. Még mindig beszéltem
hozzá. Szót ejtettem mindenféle kis jelentéktelen dologról. Még arról is
beszámoltam, hogy éppen viszketett a lábujjam vagy, hogy az ég, kék, de nem
számított. A lényeg még mindig ugyanaz volt, mint napokkal ezelőtt.
~Bryan szemszöge~
Hirtelen újra hangokat kezdtem
hallani. Először csak suttogás, majd egyre hangosabb lett, mígnem normális
beszéddé alakult. Olyan gyönyörű hang volt az, és annyira ismerős, de nem
tudtam kihez tartozik. Hiába gondolkodtam rajta percekig, nem jöttem rá. Nem
voltak emlékeim. Semmire sem emlékeztem. Újra próbálkoztam a szemeim
kinyitásával, ami nagy meglepetésemre sikerült. Az erős fény miatt csak
résnyire nyitottam őket. Eleinte semmit nem láttam, majd homályosan felfedeztem
a hangok forrását. A kép élesedett. Immár egy gyönyörű lányt észleltem az ágyam
mellett ülni. Az arcomra nézett. Észrevette.
– Bryan? – remegő hanggal
kérdezte. Ki az a Bryan? Bizonyára én lennék az. Miután kikövetkeztettem, hogy
az a srác, akinek a nevét mondta én lehettem, bólintottam. Rám bámuló
látószervei felcsillantak a lány pedig szorosan megölelt. Akaratlanul is
kellemetlenül éreztem magam mégis jólesett ölelése. Mintha már egy jó ideje ez
hiányzott volna. Nem tudtam ki volt ő és, hogy kim volt ő, de még így is
éreztem, hogy fontos lehetett nekem. Eszméletlenül fontos.
– Öhm. – szinte suttogtam.
Gyengének éreztem magam. Mi történhetett?
– Te ki vagy? – nyögtem ki azt, ami
leginkább foglalkoztatott. Eltávolodott tőlem. Nem akartam, hogy ezt tegye, azt
akartam, hogy még öleljen. Olyan jó érzés volt. Kétségbeesett tekintettel
figyelt, majd nagyot nyelt.
– Grace – mondta halkan. Hangja erőtlen volt. Azt
hiszem, ennek én voltam az okozója. Szeme sarkában könnyeket fedeztem fel. Nem
akartam, hogy sírjon.
– Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - erőltette ki
magából a mondatot. Biztos voltam benne, hogy azért ment ki, mert nem akarta,
hogy sírni lássam. Mit tettem? Ki lehetett nekem Ő? Érzem, hogy fontos, de nem
tudom, hogy miért. Percek múlva belépett egy fehérköpenyes nő. Feltett néhány
kérdést, amikre kelletlenül válaszoltam, majd mondott valamit, amire már nem
emlékszem. Nem figyeltem rá. A lányon gondolkodtam. Olyan volt akár egy angyal.
Őt láttam az álmomban. De ki lehet Ő?
A doktor kiment, én pedig egyedül maradtam. Egyedül hagytak a gondolataimmal.
~ Grace szemszöge ~
Kiléptem a kórteremből és megkerestem
Mrs. Latway-t. Elmondtam neki, hogy felkelt és, hogy nem emlékszik rám, majd
Shane felé vettem az irányt. A büfé előtti asztalnál ült. Odamentem hozzá és
szorosan megöleltem. Könnyek folytak végig az arcomon.
– Mi történt? –
kérdezte. Hangjában aggodalom tükröződött.
– Nem tudja, ki vagyok. – Shane nem
válaszolt. Csak szorosan átkarolt és csöndben várta, amíg lenyugodtam. Leültem
a vele szemben levő székre és a távolba meredve gondolkodtam. Arra jutottam,
hogy mivel úgysem találkozhatunk, nem mondok el neki semmit. Eltűnök az életéből
és hagyom őt boldogan élni, csak előbb el kell tőle köszönnöm. Örökre.
Bementem, tekintete rögtön rám szegeződött. Ezzel nem törődve leültem mellé.
Hallgattam lélegzetvételeit, közben azon agyaltam mit is mondhatnék neki. Abban
a pillanatban semmi nem jutott eszembe. Fogalmam sem volt mit tegyek, de tudtam
neki ez lesz a legjobb. Új életet kezd nélkülem.
– Sajnálom. – hangom rekedt volt és erőtlen.
Egy lágy puszit leheltem arcára és kisétáltam a helyiségből. Felvettem a vékony
kabátom és megkértem a kint várakozó fiút, hogy vigyázzon Rá. Majd a törpökkel
a nyomomban haza indultam. Az ajtón kilépve még megfordult a fejemben, hogy
visszamegyek és beszámolok neki mindenről, de nem tettem. Nem ronthattam el
vele az életét. Kapott egy esélyt a boldogságra, én pedig segítek, hogy
megtalálja azt. Nélkülem. Hogy velem
mi lesz? Valószínűleg szenvedni fogok, de ha Ő boldog lehet, megéri. Nehéz
lesz. Biztosan vissza kell majd fognom magam, hogy ne fussak oda, hogy ne
üzenjek neki, de megteszem. Érte.
Szia!
VálaszTörlésIde írom a kritikát, amit megígértem.
Nos, a történet egyedi, nekem bejön. Nem sablonos, ügyesen fogalmazol, jók a csavarok, a jelenetek. Szépen írod le a történéseket, cselekedeteket, arckifejezéseket, érzelmeket. Helyesírással egy baj van: párbeszéd. A többivel nincs bajom.
Itt egy példa:
- Mit akarsz tőlem? - ismételtem meg, a még utcán feltett kérdésem. Egy pillantásra se méltatva felkapott egy almát, és beleharapott - semmi különöset - nyögte ki majd a gyümölcsöt fintorogva a kukába hajította.
Így kéne írni:
- Mit akarsz tőlem? - ismételtem meg, a még utcán feltett kérdésem. Egy pillantásra se méltatva felkapott egy almát, és beleharapott
- Semmi különöset - nyögte ki majd a gyümölcsöt fintorogva a kukába hajította.
Így elkülöníted a megszólalásokat.
Remélem elégedett vagy! :D
Koszonom, igyekszem megfogadni a tanacsod.:) Orulok, hogy tetszik!
TörlésHope
ÁÁÁÁÁÁ!!!!!
VálaszTörlésMiért kínzod árva olvasóid idegszálait?!?!
Egyébként nagyon jó,így tovább!!!
És most a tolakodó énem szól: GYORSAN A KÖVIIIIIIIIIIIT!!!!!!!!
Heheeee:D Már kész a kövi, de csak holnap jön:D Ki kell várni^^
Törlés