2. rész

Sziasztok!! Meghoztam a második részt. Ha elolvastátok a véleményeket kommentben tudassátok velem! Köszönöm.
További jó olvasás!
Hope

    Szemeim a meglepődöttségtől kitágultak, de ijedségemet nem mutatva rávágtam: 
- Nem. - arcomon magabiztosság tükröződött, belül viszont rettegtem. Egyre nagyobbra növő mosolya őszintén kezdett idegesíteni. 
- Nem kérdés volt. - mikor kimondta megragadta a karom és egy pár utcányira lévő házhoz ráncigált. Elmenekülni lehetetlen lett volna, éreztem a többi vámpír jelenlétét. Elkaptak volna, ha menekülni próbálok. Így inkább hagytam magam. Kitárta a kopott, fekete ajtót és belökött rajta, majd ő is belépett. Az ajtót bezárta, a kulcsot pedig a zsebébe csúsztatta. 

- Mit akarsz tőlem? - ismételtem meg, a még utcán feltett kérdésem. Egy pillantásra se méltatva felkapott egy almát, és beleharapott - semmi különöset - nyögte ki majd a gyümölcsöt fintorogva a kukába hajította. Míg én mereven álltam a kis folyosó végén, ő a kanapéra ülve bekapcsolta a tv-t. Óvatosan néztem körül a házban. Nem tudom mit akart, de a félelem lassacskán kezdett elmúlni. Lakhelye egy normális legénylakásnak tűnt. Kissé modern, kupis, de otthonos. Azonban én nekem egyáltalán nem volt kedvem itt tartózkodni, sem most, sem máskor. Már csak a gondolatra is kirázott a hideg, hogy egy vámpír lakásában vagyok, kint pedig még több van. Úgy tűnt egyedül lakott, ami a javamra vált, mivel, ha megjelenne pár másik vérszívó biztos, hogy nem élném meg a reggelt. Egy szobába zárt be. Hajnali kettő körül lehetett az idő. Egy ablakot láttam meg a másik oldalon. Vártam néhány percet, majd odamentem, kinéztem, az emeleten voltunk, viszont én sem voltam ember. Jobban kellett volna vigyáznia annak a fráternek. Hát, viszlát. Kinyitottam a nyílászárót, aztán a szárnyaimat elővillantva a legközelebbi háztetőre suhantam. A baj az volt, hogy a házam kilométerekre volt, én pedig csak pár métert tudtam lerepülni. Az utcák hemzsegtek a különböző lényektől. Felnéztem az égre, ezután pedig utamra indultam. 

- Mit csinálsz itt egyedül, kislány? állított meg egy férfi. Szemei pirosan fénylettek a sötétben, valamint agyarait megvilágították a hold sugarai. Már csak ez kellett. Futásnak eredtem, közben hallottam, hogy néhányan üldözni kezdtek. Szuper. Gyorsítottam a tempón, amikor valami keménynek ütköztem. - Na végre, hogy megvagy. - Nem néztem fel. Tudtam ki volt az. Minden kezdődhetett előröl. 

***

   A történtek után fogva tartóm úgy döntött mindenhová magával visz. Esténként az ő szobájában kellett aludnom. - Nehogy elszökj - felelte, mikor rákérdeztem miért kell ezt. 

Egyébként még mindig nem mondta el mi az oka annak, hogy itt tart. Az első 3 hétben kivétel nélkül, mindennap ordibáltam vele, illetve többször próbálkoztam szökéssel. Sikertelenül. Semmi nem vált be. Az elején irritált a társasága, dühös voltam, nagyon. Majd a mérget felváltotta a félelem és a bánat. Azt hittem soha nem szabadulok már meg. Aztán pár nap múlva ez elmúlt. Kezdtem megkedvelni, bár ezt magamnak se vallottam be. Állandóan próbált megnevettetni, de még egy mosolyra sem méltattam. Napról napra lazább és kedvesebb lett. Persze, a fürdőbe eddig se kísért el, nem sokára már néha egyedül is hagyott. Először csak a szobában, majd már az egész lakásban is. Már nem ráncigált magával mindenhova, habár még mindig egy szobában aludtunk. Nem kérdeztem rá miért, úgyse adott volna választ. Egyre jobban bízott bennem. Azt hiszem. Már erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne mosolyogjak. Nehéz volt. Aztán egyik nap nem is bírtam tovább. Ezzel persze megnöveltem az önbizalmát, és arra is rájött, hogy kezdtem megkedvelni. 

     Pont két hónapja volt, hogy itt tartózkodtam. Reggel mikor felkeltem ő már nem volt ott. Fura egy vámpír volt Ő. Éjszaka nagyon ritkán járt ki, leginkább aludt, mint egy normális ember. Nem szívott vért. Valami pirulákat szedett. Az volt a tápláléka. Kiderült, hogy aznap éjszaka miért támadt a kisfiúra. 2 nappal azelőtt fogytak el a tablettái, és a férfi, aki ezeket árulta azt mondta feljebb ment az ára. Ő pedig úgy gondolta megvárja, amíg lejjebb viszi. Azonban köztudott tény, hogyha nem isznak, megvadulnak. Elvesztik az eszüket és nem tudnak gondolkodni, egészen addig, amíg nem szereznek megfelelő táplálékot. Vele is ez történt. Mára talált egy másik eladót, akitől olcsóbban megszerezte őket. 

Érdekes szokásait rám is rám ragasztotta. Most már éjszakánként aludtam, nappal pedig ébren voltam. Ritkán fordult elő az ellentéte. 

     Miután elkészültem lebaktattam a lépcsőn, majd az alján megálltam. Megláttam Őt. Háttal állt nekem, a pultnál ügyeskedett. Tekintetem végig vezettem fedetlen hátán. Melegítőnadrágja lazán lógott csípőjén. Megfordult, és mikor észrevett mosolyogni kezdett. 
- Csináltam neked reggelit. - szólalt meg. A pult felé indultam és leültem az egyik székre. Elém rakta a tányért, majd a velem szemben lévő ülőalkalmatosságra helyezkedett. Megköszöntem és enni kezdtem a vajas pirítóst. A könyökére támaszkodva figyelt. 
- Olyan gyönyörű vagy. - mondta ki suttogva. Szívemben megállt az ütő kijelentésére. Soha nem mondott még ilyet. A pirítósomra bámulva szégyenlősen elmosolyodtam és idegesen kapargatni kezdtem az ételt. Mit ne mondjak, érdekesen látványt nyújthattam 
- Nézz rám. - ejtette ki a szavakat halkan, szinte könyörgő hangnemben. Félénken néztem bele a tengerkék szempárba. Lehet, hogy rosszul tettem. Lehet nem kellett volna, de akkor nem tudtam visszafogni magam. Arca közeledni kezdett, gyönyörű szemeit lecsukta, ezzel megfosztva engem a látványtól. Abban a pillanatban, mikor megéreztem mézédes ajkait az enyémeken, az én látószerveim is automatikusan záródtak le. Lassan, de szenvedélyesen csókolt. Boldog voltam. Egy másodpercig se gondoltam arra, hogy ezt nem szabad. Ő vált el tőlem, rám nézett, majd ujjainkat összekulcsolta. 
- Ha tudnád milyen régóta várok erre. - mosolyodott el. 

1. rész

Sziasztok!

Tudom, ma raktam fel a prológust, de úgy gondoltam, hogy mivel a legtöbben már láttátok pár napja, megosztom veletek az első részt is. 

A kritikákat/véleményeket szívesen fogadom kommentben.

Remélem elnyeri a tetszéseteket,

Jó olvasást!

Hope

    Egy kisfiú sétálgatott a kihalt utcákon, éjfél körül. A legkisebb neszre is odakapta a tekintetét, melyben tisztán látszódtak a félelem jelei. Segíteni akartam neki mielőtt túl késő, de nem tehettem. Túl veszélyesnek bizonyult. Jól tudom mik járkálnak ilyenkor az utcákon és nem szerettem volna összetűzésbe kerülni velük. A másik oldalról halk lépések közeledtét észleltem. Odapillantottam, ahol egy hosszú, bőrkabátos talpig feketébe öltözött alakot véltem felfedezni. Arcát kalapja takarása miatt nem láthattam. Óvatosan a fiúhoz sétált, lehajolt hozzá és száját szólásra nyitotta. Azonban ebben a pillanatba agyarai láthatóvá váltak. Egy volt közülük. A fiú ijedtében hátrálni kezdett, a szörnyeteg pedig lassan közeledett felé. - Csak egy nyugodt estét szerettem volna. - néztem az égre, majd az ablakból kiugorva szárnyaim segítségével lágyan a talajra érkeztem. A férfiről le se véve tekintetem a gyermeket a hátam mögé rejtettem. A lény percekig szemeimbe bámult, eközben íriszei vérpirosból eredeti színükre változtak és hegyes fogai is eltűntek. Érdekes teremtmények voltak ezek. Ugyanakkor épp olyan veszedelmesek is. Nem mintha az én fajtám sokkal jobb lenne. Az emberek azt hiszik, mi vagyunk a jók, akik megvédik őket minden rossztól. Tévednek. Nem védenek ő senkit, csak saját maguk. Itt is vannak épp olyan elvetemültek, mint bármelyik másik faj. Senki sem jó. Itt nincs olyan. Egyszerűen... ilyen nem létezik. Én az embereket védelmezem, ezt én vállaltam. Én akartam ezt csinálni. Ennek persze következményei is voltak, de mit számít ez? Ők gyengébbek. Ők se tiszták, de nem érdemlik meg, hogy megöljék őket a saját élelmezésük céljából. Ez az oka annak, hogy ezt csinálom. Megvédem őket, még ha ez néhány vérszívó életébe kerül is. Őszintén az angyalok és a vámpírok nincsenek valami kiváló viszonyban. Bár az őrzők és vezetők tiltották, gyakran előfordult, hogy egymásra támadva kioltották a másik faj egyik tagjának életét. Ilyenkor persze megkapták a kellő büntetésük. Néhány másodperc múlva az előbb említett fickónak hűlt helye sem volt. Elment.

 Utoljára is körülnéztem, majd a fiúhoz fordultam, aki ijedt tekintettel meredt rám. Megfogtam a kezét és a legközelebbi rendőrségre vittem. Útközben megnyugtattam és kérdezgettem róla egy kicsit, hogy ne gondoljon a pár perccel ezelőtt történtekre. 

A rendőrségen beszámoltam arról, hogy az utcán sétálgatva találtam a rémült gyermekre, aki egyedül bóklászott az utcákon. Persze hazudtam. Részben...Jamest, a kisfiút, amíg a szüleit keresik, a közeli gyermekotthonba szállították. Engem pedig hazaküldtek. 

     Napok teltek el. Éjszaka volt. A hold megvilágította az amúgy sötét utakat. Még mindig azok a látószervek jártak a fejemben. Órákig sétálgattam a kihalt utcákon, később a törzshelyemre indultam, ami az egyik kihalt ház területe volt. Egy éve rendeztem be ezt a helyet magamnak. Nem túl modern, még csak villany sincs bevezetve, de a célra tökéletesen megfelel. Általában itt szoktam éjszakánként tartózkodni, ha éppen nem az utcán járkálok. Nappal pedig...Többnyire egyig alszom, aztán találok valami elfoglaltságot. Párszor egy héten délutánonként dolgozom egy helyi pizzázóban. Én szállítom a pizzát a hízni vágyó ügyfeleknek vagy, ha úgy van a pult mögött állva rendeléseket veszek fel, de ez már a ritkábbik eset.

Éppen a gondolataimba merülve lépkedtem haza, amikor valaki megfogta a karom és berántott egy megvilágítatlan mellékutcába. A számat befogta, én pedig éppen fejbe vágni készültem az ismeretlent,ám akkor megláttam a szemeit. Ő volt az. Ó, azok a tengerkék íriszek rabságban tartottak. Egy helyben álltam és bámultam rá. Mikor rájött, hogy nem készültem elordítani magam, tenyerét eltüntette ajkaimról. 
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem nem épp kedvesen, ámulatomat leplezve. A kijelentésemre gúnyosan elmosolyodott. 
- Valakinek rossz napja van. -  szólalt meg végül, még mindig vigyorogva. Undorítónak tartottam ezt a stílust. Nem szóltam semmit csak grimaszolva bámultam magam elé. 
- egyébként - nézett rám fogait villogtatva - haza. 

Prológus

Sziasztok! Na, szóval először is, hoztam nektek a prológust és remélem meggyőző lesz a történet.
Másodszor pedig, kérlek, nézzétek el nekem, hogy még nincs fejlécem. Tegnap már említettem, hogy megrendeltem, de még fogalmam sincs mikor lesz kész, hiszen azért értsük meg, jó munkához idő kell. Szóval legyünk türelemmel és foglalkozzunk a sztorival.. 
Ha elolvastátok írjatok véleményt, ha kérhetem. Fontos lenne. Elfogadok hideget-meleget, hiszen jól jön az építő kritika is. 
Köszönöm a figyelmet és jó olvasást mindenkinek!
Hope

Életem nagy részében azt hittem olyan vagyok, mint a többiek, akiket magukra hagytak a szüleik. Egy árvaházban éltem 16 éves koromig, amikor is elkezdtek előjönni az első tünetek. Mindig is imádtam az állatokat és tudtam is velük bánni, de akkor kezdtem megérteni mit gondolnak. Beszéltek hozzám. Tudtam velük kommunikálni. Aztán a csuklómon megjelent az az érdekes ábra, mint egy tetoválás, csakhogy ezt nem én csináltattam. Aztán egyre furcsább és furcsább dolgok történtek. Nem tudtam mit tegyek és hogy mi ez. Végül jött az utolsó. Az átváltozás utolsó fázisa. A hátam egyre jobban fájt. Tudtam, hogy ez nem normális és hogy valami köze van az egészhez. Tudtam, hogy el kell mennem, különben szörnyű következményei lehetnek. Egyik éjszaka összepakoltam néhány dolgot és kiosontam az épületből. Nem volt konnyű feladat, de sikerült. A hátam egyre jobban lüktetett, de megállás nélkül futottam egyenesen az erdőbe, mígnem a fájdalom felülkerekedett rajtam és összerogytam. Eszméletlenül nagy szenvedés volt az a pár perc, viszont megérte. Nem értettem mi történik körülöttem. A hátamból kinőtt fehér furcsaságot tanulmányoztam, amikor megláttam, hogy körülvett néhány ember, vagyis...olyanok voltak, mint én.

- Üdvözlünk közöttünk. -lépett elém egy nő és intett két férfinak, hogy segítsen fel.

Itt kezdődött minden.