8. rész

Sziasztok! Szóvaal... Eddig ezt a részt írtam a legtöbb ideig, kemény három napon keresztül, mindegyiken órákat, délutánokat ültem a gép előtt, hogy összehozhassam ezt, amivel őszintén nem vagyok annyira megelégedve, de annyira azért mégse rossz, hogy még napokat halasszak a megosztásán. 

Ezen kívül lenne még egy fontos közleményem.. Sajnálattal közlöm veletek, hogy jövőhéten iskolámmal 5 napra utazom el. Nem tudom mennyi időm lesz írni, vagy, hogy egyáltalán lesz e valamennyi, de mindenesetre a laptopomat tervezem elvinni így, ha időm lesz, akkor talán rész is. Még ezen a hétvégén, ha sikerül összehoznom lesz egy új rész. Ha pedig minden jól megy a jövőhét folyamán is hozok, ha viszont nem lesz időm, talán 22-re tudok tálalni eggyel. Reménykedjünk, hogy minden jól megy, hiszen én se bírnám ki 5 napig, hogy egy árva szót sem írjak. Minden erőmmel azon leszek, hogy minél hamarabb előállhassak a hosszabb és jobbnál jobb részekkel. 

Mellesleg, igen, egyre hosszabb részeket próbálok összehozni. Ezt már sikerült 1600+ szavasra! Wohoooo. Na, nem is magyarázok itt tovább. Remélem tetszeni fog, további jó olvasást!

UI: Ne felejtsétek el jelezni, hogy tetszik, vagy valami probléma lenne! Várom szeretettel a visszajelzéseket, valamint újabb tagokat a blog facebook csoportjába! 

Hope 

Reggel a nap lágy sugarai keltettek volna, ha tavasz vagy éppen nyár lenne. De nem! Tél van, pár hét múlva karácsony a hó megállás nélkül szakadt. Életemben nem láttam még ilyet. Édes Istenem, Bradfordban élek nem az Antarktiszon! Mi történik itt? Angliában napok óta esik a hó, ami már legalább egy méteresre növekedett. Ennek következtében a tömegközlekedés kész káosszá vált. Az autók használata szinte lehetetlen volt, a gyalogosok több réteg alá öltözve siettek munkahelyükre. Akik tehették otthon maradtak a szörnyű időjárás következtében a baj viszont az volt, hogy én nem voltam e szerencsés emberek között. Kelletlenül kászálódtam ki az ágyból és a fürdőbe mentem.

A reggeli kávémat szürcsölgetve vártam Shane-re, hogy együtt menjünk a pizzázóba. Nem telt el sok idő, mire meghallottam a bejárati ajtó nyitódását, másodpercek múlva megjelent előttem a kócos hajú személy. Úgy látom vagy megint nem volt ideje fésülködni, vagy komolyan azt gondolja, hogy ez jól néz ki. Lábaira fekete csőfarmere kicsit nagy volt, mivel lógott rajta, pulcsija szintén a bővebb stílust képviselte, kabátja kihangsúlyozta erős testalkatát, fekete sapkája pedig a homlokára csúszott. Feltápászkodtam kényelmes ülőhelyemből és az előszobába siettem téli gönceimért és bakancsomért, amiket gyorsan magamra küzdöttem és készen, a mellettem szenvedésemen nevető fiú elé álltam jelezve, hogy mehetünk. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem meleg otthonomból, arcomat megcsapta a csípős hideg szele, amire megborzongtam. Húsz perc múlva átfagyva léptünk be a fűtött épületbe. 

– Nem mész? – kérdeztem Shane-től, miközben a kabátomat távolítottam el magamról és akasztottam a fogasra. Megrázta a fejét és leült az egyik székre. Váll rántva kaptam föl a köpenyem és sétáltam a pult mögé, úgy követett, mint egy kiskutya a gazdáját. A különbség csak az volt, hogy ennek az állatnak be nem állt a szája.

Ahogy teltek a napok egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ezt persze nem úgy értettem, hogy egymásba szerettünk, mert nem. Egyszerűen csak a legjobb barátommá vált, mindent elmondhattam neki. Önmagam lehettem előtte, nem kellett titkolóznom. Éreztem, még hangosan is gondolkodhatnék, amit azért nem tettem, mert furcsa lett volna. Hetente kétszer-háromszor találkozott Bryannel, aki időközben visszazökkent normális életébe, amit nélkülem folytatott. Igen, az után az incidens után nem keresett többet. A szívemben megszüntethetetlenül éreztem a hatalmas űrt, amit maga után hagyott. Igazából, ez az én hibám volt. Én hagytam ott aznap, én menekültem el a problémák elől és egyben előle. Féltem, hogy elrontok mindent, de aztán rájöttem, hogy pont így tettem az, amitől rettegtem.

~Bryan Gray~

Mikor kifutott a lakásból utána akartam eredni, de visszafogtam magam. Azt hittem visszajön, azt hittem keresni fog, hogy majd mindent elmond, emlékezni fogok és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Tudom ez egy érdekes és naiv feltételezés, főleg egy 21 éves srác elméjében, de én tényleg reménykedtem benne, ő viszont nem keresett többet. Talán tovább lépett és most boldogan él. Én mindennap gondolok rá, akkor is, ha nem tudok semmit a múlt történéseiről. Shane elmesélte az életemet, elmondott rólam mindent, de a vele kapcsolatos dolgokat kihagyta. Amikor rákérdeztem miért, csak megrázta a fejét és nem válaszolt. Sokat gondolkodtam Gracen, valamint az álmomon. Folyton azon jártattam az agyam, hogy kilehetett az a férfi, illetve, hogy kinek a sírjánál zokoghatott olyan keservesen. Megszakadt a szívem, amikor arra gondoltam hogyan sírt Ő. Az én csodás angyalom, akit valószínűleg örökre elvesztettem. Akit nem ismertem, de mégis ismertem. Akire nem emlékeztem, de mégis tudtam ki Ő. Akivel nem tudom mi lehetett köztünk, de tudtam, fontos volt nekem. Olyan zavarosnak és értelmetlennek tűnt minden, de mégsem említettem senkinek. Nem mondtam mennyire szükségem van arra az angyalra, mennyire felkeltette az érdeklődésemet. Nem tudok róla semmit, mégis tudok róla mindent. Azt se értettem, hogy lehetek amnéziás, úgy, hogy vámpír vagyok? Lehetséges ez egyáltalán? Mi gyorsabban gyógyulunk. Akkor én miért vesztettem el az emlékeimet és miért nem kaptam vissza? Ezek azok a kérdések, amikre soha nem kapok választ, de mégis gondolkodom rajtuk.

Elkezdtem bulikba járni, idegenekkel ismerkedni és inni. Őszintén szólva, nem akartam ilyen lenni, de szükségem volt társaságra. Én nem emlékeztem senkire, így nehéz volt akárkit is keresni, engem pedig Shane-en kívül, senki nem hívott. Meglátogatott hetente néhányszor, de nekem többre volt szükségem. Jelentkeztem biztonsági őrnek a közeli temetőbe. Általában nappal dolgoztam, azonban hetente egy-két alkalommal éjszaka is be kellett mennem. Bevallom először kissé félelmetesnek véltem, viszont egy idő után megszoktam, bár az is segített, hogy ilyenkor nem sokan tudják felülmúlni az éjszaka urainak erejét. Ráadásul a sötétben is láttam, a baj csak az volt, hogy ilyenkor szemeim pirosan világítottak, szóval bárki észrevehette, hogy nem átlagos teremtmény vagyok. Vigyáznom kellett nehogy valaki meglássa őket, mert akkor irtó nagy bajba kerülhetek. Bezárnának valami ketrecbe és megállás nélkül kísérleteznének rajtam, amíg ki nem derítenének mindent.

Egyik éjszaka közeledő lépteket hallottam. Körülnéztem, közben szemeimet eltakartam, de akkor rájöttem, ő is vámpír volt. 

– Menj innen. – mondtam közömbös hangnemben. A lény megtorpant, felém fordította fejét és rám meredt. Percekig mozdulatlanul bámult, majd futni kezdett felém és rám vetette magát. Megvillogtatta hegyes fogait és gonoszan elvigyorodott. Mégsem vámpír volt, inkább szörnyeteg. Vért isznak, agyaraik vannak és piros szemeik, de ők mégsem olyanok, mint mi. Nappal elrejtőznek és várják, hogy lemenjen a nap, hogy végre kiléphessenek újabb áldozatokat keresni. Ők vért szívtak, méghozzá meg is ölik áldozatukat. A vámpírok, ha vért is isznak, nem teszik ezt. Igaz, beárulhatnák őket, ha ilyet csinálnak, de ki hinne bárkinek, abban, hogy egy vámpír ivott belőle? Hát, nem sokan. Az emberek nem tudnak e lények létezéséről, nekik a „természetfeletti” csak egy legenda. Valami, amit meseként élnek át, filmeket, történeteket írnak róla, de nem hiszik el, hogy ez valóban létezik. Van néhány titkos szövetkezett, törvény, és minden olyan, ami az embereknek is van, csak erről ők nem tudtak. Ezeket mind a törpök vezették, ők irányítottak mindent. Bizonyára meg akart ölni, láttam szemeiben szándékait, hogy nem tudott gondolkodni. Őket már csak az ösztön irányítja, rosszabbak, mint mikor mi nem eszünk napokig. A bennük lakozó vadállat felemésztette őket. Hosszú szőke haja mocskos, és borzos volt, ruhája szakadt, valamint ugyancsak koszos. Undorodva löktem le magamról a próbálkozó nőt, felálltam, majd jelzően szemeibe néztem. Horrorfilmbe illő kinézete volt, de nem ijedtem meg. Újra nekem futott, mire megfogtam vállait és erőteljesen földhöz vágtam testét. Percekig mozdulatlanul feküdt, kezdtem kételkedni magamban, hallottam szívverését, de nem mozdult, még csak szemeit sem nyitotta ki. Nem sajnáltam, de mégsem akartam gyilkos lenni. Egy apró megfélemlítés elég lett volna, de ezt ő akarta. Megfordultam, éppen menni készültem, mivel munkaidőm is lejárt, azonban akkor mozgolódást észleltem a hátam mögül. Hátranéztem, pirosan világító íriszeivel másodpercekig bámult, majd elrohant. Szánalmas volt, akár egy vadállat, aki kudarcot vallott az élelemszerzési gyilkolásában.

Nyugodtan, gondolataimba merülve sétáltam haza, a sötét utcákon.

~ Shane Stanley ~

Örültem, hogy Grace-vel ilyen közel kerültünk egymáshoz. Ő nem érez barátságnál többet, úgy tekint rám, akár a bátyjára, de én érzek iránta némi vonzalmat. Szívem szerint kitálalnék róla, mi is lapul a szívemben, de nem tehettem. Szüksége volt rám és, úgy biztos elvesztettem volna. Ő egyedül lenne, én pedig nélküle. Szörnyű belegondolni milyen is lehetett Bryannek, amikor még emlékezett rá, amikor elválasztották őket. Grace elmondta, hogy már együtt lehetnének, hogy kapott egy hívást, miszerint mégis engedélyezik. Nem igazán értettem, miért nem megy akkor utána? Szerette, tudtam, hogy szerette, még most is szereti. Akkor még nem tudtam, hogy érzéseim egyre erősödni fognak, még nem tudtam, hogy majd nem tudom visszafogni magam. Még nem tudtam semmit. Nem tudtam, hogy aztán jóra fordulnak a dolgok, de igazából mégsem. Nem tudtam milyen naivvá válok.

Hetek teltek el, amik alatt egyre többet és többet kezdtem érezni iránta, rájöttem belészerettem. A lányba, az angyalba, aki nemrég vesztette el hercegét, a vámpírt, a legjobb barátomat. Titokban, a szívem mélyén mindig is tudtam, egyszer visszatalálnak egymáshoz. Mikor először láttam őket, egymás mellett ültek. Grace lábait ölelgetve, idegesen várt, Bryan pedig ujjait tördelve mesélte el a történteket. Már akkor tudtam, egymásnak vannak teremtve, ahogy egymásra néztek, egymáshoz értek. A levegő szikrázott és tiszta, őszinte szerelemmel telt meg. Ezek szerint, nekem mást teremtett az úr, más volt az én Nagy Ő-m, de én mégis beleestem abba a lányba. Ellenszegültem volna a forgatókönyvnek? Ez nem az én hibám volt, talán így volt ez megtervezve.

Izgatottan sétáltam a belvárosi szupermarket egyik ékszerboltja felé. Karácsony előtt jártunk egy nappal, és most mentem átvenni az ajándékát. Két hete rendeltem meg. Először fogalmam sem volt mit vehetnék neki, majd megláttam ezt. A medál egy egészen apró szív volt, oldalain ugyanolyan méretű angyal szárnyakkal. Megmertem volna esküdni, hogy tetszeni fog neki. A hónapok leforgása alatt eléggé kiismertem ízlését, aminek igencsak örültem. Utam közben fülemben nevetése vízhangzott, gyönyörű mosolya pedig szemeim előtt lebegett. Örömmel vettem át a nyakláncot az idős úrtól, majd sietve indultam otthonomba, hogy biztonságba helyezhessem.

~Grace Michael~

Hirtelen nyitottam ki szemeimet és zihálva ültem fel az ágyamban. Kifújtam a betartott levegőt, körbenéztem, mikor megláttam egy, az ágyamon ülő személyt. Ijedtemben szinte leestem róla, ám egy kar megragadott, mielőtt a padlón pihenhettem volna. Villámcsapásként ért a felismerés, a pillanatban, amikor megláttam az idegen arcát. Haja, mint mindig most is kócos volt, egy fekete, szűkszárú melegítőnadrágot, és egyszerű pulóvert viselt. 

– Shane, mit keresel itt? – hajamat, mely összevissza állt próbáltam némileg helyrehozni. Lassan végignézett rajtam és bágyadtan elmosolyodott látványomon. 

– Gondoltam nem akarsz egyedül ünnepelni. – Megráztam a fejem és számat felfelé görbítettem, majd azzal a lendülettel ki is küldtem a szobából, hogy nyugodtan felöltözhessek.

A karácsonyfát már tegnap feldíszítettük, mára már csak egy normális étel elkészítése maradt, amit gyakorlatilag ráhagytam, mivel ő tudott főzni, én meg katasztrófa voltam a konyha környékén. Nevetve néztem, ahogy munkálatai közben bohóckodott. Igazából, rettentően fájt, hogy Bryan nem lehetett velem, de nem akartam elrontani barátom karácsonyát az én szomorúságommal. Milyen barát lennék, ha képes lennék erre? Lepleztem elkeseredettségemet.

- Ideje ajándékozni! – ugrott a kanapéra. Délután öt óra volt, már a nap is lement, felpattantam és szobámba siettem, egészen az éjjeliszekrényemig, ahova ajándékát rejtettem.