10. rész

Sziasztok drága gombóckáim!^^

Örömmel jelentem be, hogy....tüp tüp tüp *dobpergés* 10. RÉÉÉSZT! Igen, tudom sokáig tartott, de végre kész lett! Szóval, kommenteljetek, pluszozzatok, iratkozzatok fel és a többi hirdetős szöveg. Várom a véleményeket, hideget és meleget! Na, mellesleg WOHOOOO 11 feliratkozó! Igaz, hogy úgy akartam, hogy 10 feliratkozó és 10 rész, de azért ennek mégiscsak örülök. Méghozzá megfogadtátok a kérésemet a múltkor. Büszkévé tettek a gombóckáim. Örülök nektek^^ 

Jó olvasást!

Hope

~Shane Stanley~

Kénytelen voltam elmenni, ha nem teszem, előtte változok át méghozzá a lakásában, ami pedig nem szerencsés egy farkas esetében. Így, mivel nem akartam őt bántani, minél hamarabb kisiettem az ajtón, majd néhány perc múlva már farkasként futottam tovább. Átkoztam magam, hogy megcsókoltam, nem kellett volna megtennem. Egy pár másodperces érintkezéssel tönkretettem talán mindent köztem és Grace között. Nem elég, hogy a legjobb barátomat elvesztettem lehetséges, hogy most őt is. Bryan teljesen megváltozott, nem tudom mi történt vele, de biztos, hogy nincs rá jó hatással. Rettentően lefogyott, a szemei karikásak lettek, Ő maga pedig kicsit sem keltett egészséges látszatot, valamint el is üldözött magától akkor, amikor én csak segíteni szerettem volna. Többször is meglátogattam, felhívtam, írtam neki, de minden alkalommal talált egy kifogást, ami valószínűleg kitaláció volt. Viszont akárhogyan is próbálkozott nem hagytam annyiban a dolgot, nem zaklattam, nem hívtam annyiszor, de egy héten legalább egyszer megtaláltam a módját, hogy beszélhessek vele, mit ne mondjak nem tetszett se az, amit hallottam se az, amit láttam. Egyik nap is ezt történt, és akkor rájöttem mi is történt valójában. Nyilvánvalóan Scarlettet hibáztattam emiatt, mivel tudtam, ő rángatta bele ebbe barátomat. Tönkretette életét, valamint ellenem fordította, tudatni akartam vele, de nem, ha el is mondom, nem hitt volna nekem, így csak vártam és ott voltam, ha esetleg szüksége lett volna rám, nem volt, vagyis nem mondta, nem keresett. Tudtam szinte mindenről, ami vele kapcsolatos volt, mivel voltak ismerőseim, akikkel szokott találkozni. Mit ne mondjak, nem voltam elragadtatva a hírektől. De miért kezdett el drogozni?

Az erdőszéli házamban ültem, miközben a régi kakukkos órámat bámulva, elmélyedve gondolkodtam. Talán még így is szereti Gracet, vagy csak a társaság miatt teszi ezt. Bármi is az oka, kötelességemnek éreztem segíteni neki, még ha ezzel saját magamtól, taszítom el a lányt. Azonban arra nem számítottam, hogy ők nem szeretnének találkozni. Napokig győzködtem Gracet, de nem hallgatott rám, törhetetlen volt. Ó, ha tudta volna, hogy szerelmét éppen a kábítószer kegyetlen karjai roncsolják össze. Nem mondhattam el neki, nem tájékoztathattam őt e szörnyűségről, hiszen tudtam, ha mégis megtenném, nem bírná a tudatot, hogy bármelyik pillanatban összeeshet a szerek hatására. Úgy döntöttem megpróbálok segíteni barátomon, akármennyire is ellenkezik, így ellátogattam hozzá és a kifogásai ellenére beléptem a házba. 

– Ahogy gondoltam. – mondtam magamnak, mikor megláttam rajtunk kívül senki sem tartózkodik az épületben, viszont az asztalon volt valami oda nem illő. Közelebb mentem és a kezembe véve tanulmányoztam a zacskóban szétszóródó fehér port. Bryanre emeltem a tekintetem, majd megráztam a fejem azzal a lendülettel pedig a kukába hajítottam a káros anyagot. Tétlenül nézte, ahogy ezt végrehajtottam, nem szólalt meg, még csak meg se rezzent. Arcán tisztán láttam érzéseit, ebből kifolyólag tisztába voltam a ténnyel, hogy már régóta szüksége volt valakire, aki ezt megtenné. 

– Nem teheted ezt magaddal. – A szemkontaktust tartva ültem le a középen elhelyezett barna bőrkanapéra, ezután ő is ugyanígy cselekedett. 

– Már nem tudok leállni. – szemében szomorúság tükröződött. Kétkedő pillantás vetettem beesett arcára, végül megszólaltam 

– De igen. – egy kis önbizalmat akartam beléfojtani, amit az elmúlt hónapokban teljesen elvesztett. – Én segítek. – Habár nem volt igazi, valamint semmi öröm nem kapott helyet a cseverészésünkben halványan rámosolyogtam csak, hogy tudja, rám számíthat.

~ Grace Michael ~

Mióta Shane megcsókolt, majd farkasként eltűnt az erdő mélyében semmit nem hallottam róla. Nem kerestem, gondoltam, ha szeretne, majd megpróbál valamilyen kapcsolatot létesíteni. Ugyan napok múlva, de fel is hívott. Újra találkoztunk, minden visszakerült a normális kerékvágásba kivéve azt a kis, mégis elkerülhetetlen tényt, hogy állandóan furcsán viselkedett. Amikor pedig rákérdeztem a válasza a szokásos volt. 

– Semmi. – Komorodott el arca kérdésemre, majd lazán sétált tovább. Szó nélkül követtem, már hozzászoktam ehhez a reakcióhoz ebben a témában. Csönd állt be közöttünk, ami már hosszú, idegtépő percek óta tartott. Nagy sóhajjal jeleztem, hogy nem tetszik a helyzet, cselekedetemre a mellettem ballagó srác lenézett rám és akaratlanul is elmosolyodott, mire én követtem a példáját. Somolygása édes volt, érdeklődve figyeltem őt, ahogy idegessé vált, arca elpirult végül tekintetét is elkapta, mintha a távolba meredne. Tudtam, hogy érez irántam valamit, de nem tudtam, miért? Miért érezne bárki, bármit irántam? Soha nem tartottam magam szépnek, bár ezt egyszer sem hangoztattam, mindenki azt hitte meg vagyok elégedve a külsőmmel. Eközben azonban ez egyáltalán nem így volt, nem értettem, ha valaki szeretett se azt, ha egyszerűen el tudott viselni a közelében. Senki sem szeretett igazán azelőtt, pont emiatt nem tudtam elhinni, amikor az ellenkezőjét állította egy személy. Lassacskán visszaértünk a kiindulópontunkra, azonban mielőtt beléptem volna a gesztenyebarna ajtón kulcsomat előhúzva belenéztem a kis, rejtelmes postaládába, ahol egy fehér borítékra leltem. Meglepődötten tapasztaltam, hogy most nem számlát kaptam valamelyik szolgáltatótól, hanem a levél egy ismeretlen címről, egy ugyancsak ismeretlen férfitól érkezett. Többször is átfutottam a borítékon szereplő nevet, addig, amíg a felismerés szinte pofonként csapott le rám. 

– Kip Michael. – suttogtam a konyhaasztalon lévő tárgyra bámulva. Nem mertem felbontani, féltem a benne rejlő betűktől, nem tudtam róla semmit, nem tudtam milyen. Az egyetlen dolog, amivel tisztában voltam, a neve volt. Még 15 éves koromban árulták el, azt is csak azért, mivel nem voltam hajlandó enni. Remegő kezekkel nyúltam az asztalon heverő írás után és bontottam ki azt. Szemeim gyorsan siklottak végig a kacskaringós sorokon, lesokkolva ültem az egyik faszéken, majd idegesen mentem a csaphoz, hogy megmossam az arcom nyugtatásképp. 

– Grace, mi áll a levélben? – tette a kezét vállamra Shane. Megráztam a fejem és felé fordultam, ő pedig karjait szorosan testem köré fonta. Őszintén jól esett cselekedete, arcomat mellkasába fúrtam közben zaklatottan fújtattam. 

– Az apám – húzódtam el tőle és szemeibe néztem. – Találkozni akar. – fejeztem be előbb elkezdett mondatomat. Újra kezei közé férkőztem, közelsége melegséget és biztonságot árasztott.

***

Feszültebb voltam, mint valaha, testem minden porcikája reszketett a stressztől. Shane megfogta a kézfejem, gyengéden megszorította és egy halvány mosolyt küldött felém. Elengedett, majd egymás mellett sétálva beléptünk a barátságos, kis kávézóba. Egy férfit pillantottam meg, aki egyedül ült az egyik hátsó asztalnál, amikor pedig a csengő hangot hallatott ránk emelte fáradt tekintetét, amiben öröm csillant meg. Lassan sétáltam oda hozzá a fiú kíséretében és helyezkedtem el az egyik fekete párnás széken. Szó nélkül ültünk egymással szemben, amikor megtörte a csendet. 

– Szóval, Grace – hangja rekedt volt, valamint teljesen ismeretlen. 

– Hány éves is vagy? 16? – Összeráncolt szemöldökkel figyeltem. Ha idehívott, legalább utána nézhetett volna, hogy az alap információkat tudja rólam. Hitetlenül megráztam a fejem. 

– 18 vagyok.  – Miután kimondtam belekortyoltam frissen kapott kávémba. Őszintén nem voltam megelégedve azzal, amit eddig tapasztaltam vele kapcsolatban. Semmi kedvem nem volt egy légtérbe tartózkodni ezzel a személlyel, de mégis megtettem, amíg ő akkor feladta és eldobott magától, én most adtam neki egy esélyt.