5. rész

Sziasztok! Hú, meghoztam az 5. részt! Be kell vallanom nem volt könnyű megírni. Eddig ezzel foglalkoztam a legtöbbet és még így se ez lett a legjobb. Őszintén szólva az eleje kicsit döcögősen indult, szerintem ezt ti is észre fogjátok venni. Aztán pedig hirtelen csak jött valami és a másik felét kétszer olyan gyorsan sikerült megírni kétszer jobban. Na, elég is a dumámból hagylak titeket olvasni. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást, véleményeket pedig még mindig várom kommentben! Köszönöm a figyelmet!

Hope

~ Grace szemszöge ~

Két hete. Két egész hete szenvedtem Nélküle. Még mindig nem sikerült megoldást találni a problémára. Egyáltalán miért minket kell elzárni egymástól? Miért nem lehet, mondjuk másokat? Más fajokat? Miért pont Mi?

Nem tudunk találkozni, de volt egy dolog, ami segített átvészelni e napokat. Telefon. Jó kis ketyere. Mindig is utáltam az ilyesféle kütyüket. Csak volt. Nem azért, mert annyira szükségem lett volna rá. Nem telefonáltam reggeltől estig. Csoda, ha egy héten egyszer felhívott valaki. Csak volt, hogy legyen. Most viszont áldottam az Urat, hogy annak idején megvásároltam ezt az eszközt. Így nem volt olyan reménytelen. Tudtam vele kommunikálni. Nem volt az igazi, de ez is valami.

Majdnem mindennap rám küldte Shanet, hogy foglalkozzon velem. Rendes srác volt, de ő nem volt Bryan. Fekete haja és mogyoróbarna szemei voltak. Ajkai vastagabbak, csípője vékonyabb, vállai pedig szélesebbek voltak az övénél. Semmiben sem hasonlított rá. Íriszei csillogása teljesen más volt. Olyan…fura. Ennek ellenére azonban jól elvoltam vele. Részben mindig elterelte a figyelmem arról, ami épp történt körülöttünk.

Az utcán sétáltunk, két törp őrrel a nyomukban. Éppen az egyik béna viccét mesélte a sok közül, én meg hallgatva sétáltam mellette. 

– Kopp kopp – kezdte el. 

– Grace − szólított meg, mikor tíz, ismétlem tíz másodpercen belül nem válaszoltam. 

– Igen, Shane. Ki az? – sóhajtottam megadóan. Úgysem hagyott volna békén, amíg nem válaszolok. Neki erre szüksége volt. Nem tudom miért. Talán jól esett neki. Á, mindegy is. 

– Én – vigyorgott rám felettébb büszkén. Igen, emberek. Ez volt a nagy Shane Stanley orbitális vicce! Néha már fájt a vele töltött idő. Ebből a szempontból is, ugyanakkor szó szerint is, mivel a sok sétától igencsak összerogyni akart alattam, amit persze bejelentettem neki is, mire elfintorodva, de bólintott. Komolyan, miért szeret ő ennyire sétálni, és hogy bírja ennyi ideig? Alig bírtam hazáig gyalogolni. Abban a percben, hogy beléptem az ajtón leborultam a konyhában lévő egyik székre és kifújtam a levegőt. Végre. Shane lazán leült elém és könyökére támaszkodott. Annyira szeretném, hogy itt legyen Bryan. Hogy Ő üljön most itt előttem. Nem mintha Shane nem lenne szimpatikus, vagy nem bírnám őt. Egyszerűen csak hiányzik a személy, akit szeretek. Talán mindennél jobban. Nem azért mondtam, hogy talán, mert nem szerettem. Simán, csak mert nem akartam túl gyorsan elhamarkodni a dolgokat. Talán ez vezetett minket oda, hogy akkor ott voltunk, egymás nélkül. Talán ez volt az oka. Őszintén szólva még én sem tudtam teljes mértékben, hogy mit éreztem. Egyszerű, de mégis komplikált. Ezt nem lehet csak úgy elmagyarázni, azonban azt tudtam, hogy soha nem éreztem még így azelőtt.

~ Bryan szemszöge ~

Egyedül gubbasztottam a nappali kanapéján, mint az elmúlt két hétben mindennap. Néha Shane vagy Scarlett meglátogatott egy-két órára, de mivel az előbb említett személy legtöbb idejét Grace-el töltötte, az én kérésemre, én a nap körülbelül 22 órájában egyedül voltam. Ó, bárcsak én lehettem volna ott mellette. Bárcsak én nevettethettem volna meg. Bárcsak foghattam volna a kezét és zárhattam volna szorosan a mellkasomhoz vékony kis testét, de nem tehettem. Az őrök és a törvény ezt mind tiltotta. Mondd, miért? Miért? Állandóan ezek a kérdések. Az agyam kétségbeesetten kereste a válaszokat, kezeim remegve matattak puha, csöppnyi kézfejei után, ajkaim bizseregtek övéi hiányában, de akármilyen megtörten is próbálkozott testem nem talált megnyugvást. Nem találta meg amiket keresett. Teljes mértékben tanácstalan voltam. Mit csinál az ember ilyen esetekben? Gyakorlatilag semmit, mivel nem nagyon tiltanak el két személyt azért, mert szeretik egymást! A düh elöntötte a testem. Ideges lettem. Kiugrottam az ablakon és futásnak eredtem. Felé. Átrohantam az utcákon, kereszteződéseken, mindenen, amin csak lehetett. Hirtelen az egyik oldalról egy éles duda visított a fülembe, majd hirtelen minden elsötétült.

Nem tudom hol voltam. Sötét volt és üres, de valahol távol megláttam egy kis fényt. Biztonságot nyújtó, kedves kis fénynek tűnt. Kedves. Közeledtem felé, és ahogy kezdett tisztábbá válni megláttam valami lélegzetelállítót. Olyan volt Ő akár egy angyal. Miről is beszélek. Ő maga volt az angyal. Az én angyalom. Egy gyönyörű fehér ruhát viselt, olyan volt, mint egy esküvői ruha. Haja göndör fürtökben omlott keskeny vállaira, szemei csillogtak. Mosolyogva nézett a semmibe. Váratlanul megjelent egy ismeretlen férfi, megállt előtte és eltökélve bámulta Őt. Fekete öltönyt viselt sötétkék nyakkendővel. Megragadta a lány derekát és megcsókolta. 

– Ő az én angyalom, nem a tied – próbáltam kimondani, ennek ellenére egy hang se jött ki a számon. Ordítani akartam, de nem sikerül. A sötét világ forogni kezdett körülöttem, úgy éreztem, most vége. Mindennek vége. Képek lebegtek a szemem elé, amikor még nem ismertem Őt. Pontosabban én ismertem, Ő nem ismert engem. Pillanatok, amikor először megláttam, majd amikor a házáig követtem, mikor megmentette a kisfiút, minden momentum, amiben Ő is közrejátszott. Majd jött egy utolsó. A temetőben térdelt egy sírkővel szemben. Sírt. Keservesen sírt. Fekete szoknyában és blúzban bolt, sminkje végig fojt arcán. Nem láttam a kőre vésett nevet.  Nem tudtam ki feküdhetett ott mélyen és azt se tudtam mit jelenthetett ez az egész. Nem értettem. Ezután minden eltűnt, visszatért az örök semmi, ami már kezdett az agyamra menni. Megéreztem egy lágy kezet valahol az arcom tájékán. 

– Bryan – hallottam egy halk suttogást valahonnan a messzeségből. Majd ez minden eltűnt. Én is eltűntem. Nem hallottam senkit és semmit, a látással és az érzékeléssel is ugyanígy voltam. Próbáltam feleleveníteni mi történhetett, miért van ez a nagy üresség, de nem sikerült. Az emlékeimben egyedül az a káprázatos angyal szerepelt. Nem emlékeztem ki az, nem tudtam miért Ő, de azt igen, hogy elképesztő volt és hogy vigyázott rám. Nem mondta, de én tudtam. Éreztem jelenlétét, éreztem, hogy figyel. Semmi mást nem, de ezt igen. Nem volt semmim, de mégis volt valamim.