KÖZÉRDEKŰ!

Sziasztok!
Húha, nagyon rég jelentkeztem, de most itt vagyok akár tetszik, akár nem.:D
Lenne egy igazán fontos hírem, amit megszeretnék veletek osztani. Úgy döntöttem újraírom, majd folytatom a blogot, mivel beleszerettem a szereplőkbe  az alaptörténetbe. Újraírom a már megint részeket, hiszen van mit javítani, nem is keveset. Rájöttem, hogy nagyon elsiettem a cselekményeket, illetve van néhány abszurd szál is a történetben, így hát ráfér egy kis frissítés.
A javított változat egy másik blogon fog futni(http://mennyorszagespokolkozott.blogspot.hu/), amin a prológus már meg is található. A design és a fejlécet kérlek még ne igazán vegyétek figyelembe, ez csak egy ideiglenes kinézet. A fejlécet már "megrendeltem" a designra pedig éppen egy alkalmas embert keresek. Szóvaaaaaaaal ennyi is mostanra. Alább találhattok egy kis részletet a prológusból, az egészet pedig a fent említett linken olvashatjátok.
Remélem tetszeni fog, véleményeket várom!

"Nem féltem többet, nyugodttá váltam. Hátamon a fájdalom tengerében valami furcsát éreztem, viszketett, elnehezült, mozgott; ott volt valami. Magam körül vért láttam, a saját vérem. Nem estem kétségbe, nem pánikoltam be, különösen, furcsán nyugodt voltam. Valami a hatalmába kerített, nem voltam egyedül."

12. rész

Sziasztok zöldborsók!

Nagyon sok késéssel megfűszerezve, (amit rettentően bánok) de most már végre valahára bejelenthetem, hogy megérkezett a tizenkettedik fejezet. Ahogy láttam, egy olvasót is elvesztettem a hasszú odő elteltével, azonban remélem, hogy egyszer mégis visszatalál hozzám, illetve, hogy a többiek nem hagytak el.

Mindenesetre minden kedves olvasómnak köszönöm, hogy itt volt/van vagy talán lesz is.

Most pedig, nagy örömmel adom át eme részt. Kellemes olvasást, illet szorgos kommentelést kívánok!

Hope

~ Bryan Gray ~

Az utóbbi időben Shane egyre többet látogatott meg. Szinte biztos voltam benne, hogy ennek oka az volt, hogy leszoktathasson a kábítószerekről. A gond csak az volt, hogy nekem ez nem ment. Végül oda már eljutottam, hogy előtte nem szedtem őket csakhogy azt higgye, beválik a módszere. Nem önzőségből tettem, nem is azért, hogy kiszúrjak vele, egyszerűen azt akartam, hogy boldog legyen és ne az én gondjaimra pazarolja el az idejét, hiszen mindketten tudtuk, hogy az milyen fontos, habár én túl sokat kaptam, mint kellett volna, nekem már úgyis mindegy volt. Talán kissé negatív volt a hozzáállásom, de az akkori felállásban, az akkori érzelmeimmel nem tudtam máshogy felfogni a helyzetet. A testem élt, mozgott, lélegzett, azonban a lelkem helyén egy hatalmas űr tátongott. Már nem reménykedtem, nem hittem, nem szenvedtem, nem szerettem. Nem fájt semmi, örömöt sem éreztem, helyette viszont ott volt a rettegett fekete üresség.

Nyugodtan iszogattam a megszokott tablettás vizemet, ami még mindig undorító volt és egyáltalán nem vér ízű. Mindegy, a lényeg, hogy tápláljon. Tíz perce kellett volna elindulnom a haverjaimmal való találkozóra. Igaz, semmit sem jelentettek számomra, de tőlük származott az anyag, mellesleg nem éppen józan állapotban teljesen mindegy kivel tölti az ember az időt. Most is késtem, hiszen mindig megteszem, csak azért, hogy tudják, én nem leszek az, aki ugrik minden gondolatukra, ez az egyik oka annak, hogy tisztelnek, gyakorlatilag a csapat fejének tartanak. A másik ok pedig, hogy tudják, többen se tudnának kidobni, minden bizonnyal tisztában vannak vele, hogy erősebb vagyok náluk. Néhányuknak volt már részük haragomban és mit ne mondjak, nem élvezték.

103 esztendős vámpírként még a fiatal egyedek közé tartozom, mivel nem változtatnak át valakit minden percben, ehhez idő szükséges. Megfontoltnak kell lenni, hogy kit válasszunk, az embernek, intelligensnek, de erősnek kell lennie, illetve szükség van akaraterőre is. Ezek mind fontos jelzők egy ilyen lénynél, ha ez nem lenne meg, az ember már az átváltozás folyamatában meghalna. Nem egyszer történt már ilyen eset. Mielőtt átváltoztatunk valakit, hónapokig figyeljük. Fel kell keltenie az érdeklődésünket, azt kell gondolnunk: ’Na, ő kell nekem!’. Aztán jön a megfigyelés, hogy biztosan megfelel-e az elvárásoknak, majd, a legalkalmasabb pillanatban elkapjuk. Az átváltozás napokig, akár hetekig is eltarthat és igencsak nagy fájdalmakkal is járhat, de ez persze a személytől és akaraterejétől függ. Az egész folyamat a szándékot, valamint a kitartást teszi próbára.

~ Grace Michael ~

Levegőt kapkodva ültem fel és söpörtem ki izzadt hajtincseimet arcomból. Már körülbelül öt perce kelhettem fel, de még mindig hihetetlen módón ziháltam. Homlokom forró volt, akárcsak a pokol tüze az álmomban, illetve a szoba is forgott körülöttem. Sejtettem mi lehetett a probléma, viszont angyallétem végett még soha nem voltam beteg, ezért nem is értettem, hogy történhetett mindez. Nehezen, de felkeltem, összeszedtem magam és elindultam a gyógyszertár felé.

Az enyhe napsütésben sétáltam a célom felé. Hallottam a madarak halk csicsergését, illetve éreztem bőrömön a napsugarak enyhe csípését. Kezdtem jobban érezni magam, a fejem lüktetése elmúlóban volt, szédülésemnek pedig nyoma veszett. Mire odaértem a patika kövezett lépcsője elé, azon kaptam magam, hogy nem értem miért is vagyok itt. Teljesen egészségesnek éreztem magam, mintha a reggeli incidens meg sem történt volna, azonban mikor felvillant néhány kép rémálmomból, akaratlanul is összerezzentem. Visszaindultam a lakásomra, közben pedig folyamatosan apám és Bryan kapcsolatáról kattogott az agyam. Vajon ismerik egymást?

Ahogy a forró aszfalton caflattam, észrevettem, hogy a madarak nem a megszokott hangnemben daloltak. Vészjósló volt és mindentudó. Megtorpantam mikor észleltem, hogy körém gyűltek és engem próbáltak figyelmeztetni valamire, valami rosszra. Beszédük értelmetlen volt, nem értettem pontosan, annak ellenére sem, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy figyelhessek. Az idegesség úrrá lett rajtam, valamilyen oknál fogva nem értettem beszédük, és ez igazán szokatlan volt számomra. Végignéztem az utcán, az emberek mindenféle észrevétel nélkül sétálgattak, úgy tűnt semmit sem látnak a körülöttem történő eseményekből, ezáltal még zavarodottabbá váltam. Gyorsan tekingettem egyik állatról a másikra, mind ugyanúgy néztek, ki. Mindenük koromfekete volt, kivétel a rám villogó vérpiros szemeik. Ajkaim szétnyíltak, a döbbenettől. Beharaptam számat és zaklatottan rágcsálni kezdtem. Figyeltem, ahogy elcsöndesednek, majd lassan, egyesével elhagyják a helyet. A fejemet megrázva siettem tovább. Útközben kiráncigáltam zsebemből a telefonom és tárcsáztam Shane számát. Nem kellett sokat várni, hogy válaszoljon hívásomra, néhány csörgés után már hallhatta nyugodnak nem nevezhető hangom. Szinte futólépésben közeledtem otthonom felé, miközben kérlelő hangnemre váltva megkértem a fiút, hogy a lehető leggyorsabban érjen oda.

Éveknek tűnő percek teltek el, miközben a kanapén ülve türelmetlenül vártam Shane érkezését. Ideges voltam, és féltem. Rossz érzések kerítettek hatalmába, éreztem, hogy valami közeledik. Éppen a múlt éjjel tapasztalt álmomon gyötrődtem, amikor valaki berontott a házba. Hangos zihálást hallottam az ajtótól, a tulajdonost azonnal felismertem, így a helyemen maradva tovább folytattam eddigi tevékenységemet. Szemeim előtt két fekete bakancs jelent meg. Felnéztem az illetőre, akinek feje tetején haja összekócolva, kissé izzadtan lógott homlokára, felsőtestén fehér póló díszelgett, lábait pedig térdig takarta egy terepszínű nadrág. Szemei kissé megkönnyebbülten pislogtak, ahogy észrevette, hogy semmiféle fizikai bántalmat nem szereztem.

-      Mi történt? – kérdezte a srác, miközben leült mellém a barna bőrkanapéra.

-      Lázas voltam. – húztam fel lábaimat és öleltem át őket.

Shane kérdő tekintettet nézett rám, ezzel azt mutatva, hogy nem érti aggodalmam.

-           Shane, angyal vagyok. – suttogtam magam elé meredve. – Az angyalok soha nem betegek.

Figyeltem a reakcióját, ahogy arcán megjelent a döbbentség és a zavarodottság. Halványan elmosolyodtam a gondolatra, hogy Shane, aki mindig talál megoldást, most tehetetlen.

-           Valami a közelben van. – mondtam neki alig hallhatóan, hogy kicsit elmagyarázzam a helyzetet. – Nem kéne itt lennie. Az Alvilágba való. – Néztem rá miután kiejtettem számon a nevet.

Nem mondtam neki többet, a legfontosabb információkat elhallgattam, de még nem volt itt az ideje, hogy tudja. Még nem tudhatta meg, hogy ki vagyok én, hiszen még én sem álltam készen rá, de mindezek ellenére eljött értem. Eljött, és ezzel megtudtam az igazat. Ennek hatására rengeteg életemben történt furcsaságokat megértettem. Ezek között, azt is, hogy miért írt levelet apám, hogy miért akart találkozni. El akart vinni innen, el akart vinni magával, örökre. Csak ültem ott némán, vékony karjaimmal lábaimat átölelve. Nem beszéltem, egyikünk sem beszélt. Így ültünk órákon keresztül, egészen addig, amíg a szoba sötétségbe nem borult. Ekkor egy mély kacajt hallottam a bejárati ajtó felől. A hang ismerős volt, tudtam ki az, hiszen hallottam már álmomban, viszont annál inkább hagytam volna ki a találkozást. A találkozást, ami a Tűz Világába vezetne célul.

A fiú felpattant mellőlem és védekezően állt testem elé.

-      Shane, - szólítottam meg barátomat. – Ne, tudom ki az.

A félhomályban láttam, hogy bólint, majd kissé arrébb áll előlem. Az ajtó abban a pillanatban csapódott ki, én pedig néhány másodperc múlva megláttam a fekete ruhába borított démont. Szemei vörösen izzottak, szárnyai, haja, és teste azonban szinte beleolvadt a sötétségbe, hiszen oda tartozott. Elvigyorodott és lassú léptekkel közeledett felém. Ismertem már ezt a mosolyt, a diadalmas mosolyt, ami mutatja, hogy ő győzött.

-           Reagan. – álltam föl immár én is eddigi ülőhelyzetemből és a szörnyre szegeztem tekintetem.

KÖZÉRDEKŰ!

Sziasztok!
Most nem új résszel jelentkezem:/
Az első, amit szeretnék mondani, hogy sajnálom, hogy nem hoztam új részt, de egy ideig még ne is számítsatok rá. Nem csak ezen, a másik blogomon is.
Mostanában eléggé elvagyok havazva, illetve ihletem se nagyon van, szóval nem tudok mit kezdeni.
Mindenesetre igyekszem minél hamarabb írni!

Hope

11. rész

Sziasztok! Először is szeretnék elnézést kérni a késedelemért, de nem volt a történettel kapcsolatos ihletem, illetve még le is betegedtem. Nehezen, de bemerem kockáztatni, hogy időpontra hozom a következő részeket. Ez hetente egyszer fog megtörténni, szerdánként. Ha késés következne be, előre közlöm veletek. Na, nem is pazarlok több sort az idegtépően unalmas beszédemre, inkább hagylak titeket nyugodtan olvasni. 

Remélem tetszeni fog! Hagyjatok nyomot magatok után!

Hope

Teljes erőmből futottam a sötétségbe borult erdőben. Valami üldözött, valami nagy, ijesztő és ismeretlen. A kimerültségtől kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg. A tüdőm összeszorult, szívem túl hevesen vert, szervezetem nem jutott elegendő oxigénhez. Az állatok, a növények, a fák segélykiáltása, figyelmeztetése visszhangzott a fejemben. Ez mind nekem szólt, veszélyben voltam. Az erdőben élő teremtmények mind rettegtek, azonban ők jelenleg biztonságban voltak. A szörny engem akart, nem tudtam miért, de nem hagyott elmenni. Megállás nélkül loholtam, amíg csak lábaim, illetve légzőszervem engedte. Azonban nem bírtam tovább, a földre zuhanva kapkodtam levegő után. A halál iszonyatos érzete hálózta be a környéket, a félelem testemet reszketésre kényszerítette. Megpillantottam az engem űző lényt, aminek láttán rájöttem mi is volt Ő valójában. Hátán fekete szárnyak éktelenkedtek, ruhái szintén a sötét színt részesítették előnyben, ellenben szemei pirosan izzottak. Senkinek sem kívánom a látvány, mit nekem e démon okozott. Mocskos volt és rémisztő, ijedségem láttán pedig ajkait gúnyos mosolyra húzta. Nem szólalt meg, csak vészesen közeledett.  Koromszínű, hosszú, kócos haja arcába lógott ezzel eltakarva fél ábrázatát. De mit is akart tőlem egy ilyesfajta egyed? Egy démon volt, akik csak akkor másznak elő a tűz világából, ha nélkülözhetetlen okuk van rá. Mit tettem én, hogy e szörnyűséget érdemeltem? Legborzalmasabb cselekedetem sem ér fel ahhoz, hogy egy ilyentől kapjam büntetésem. A több mint ötszáz évvel ezelőtti háborúban a pokolban élő lények egyességet kötöttek. Így az angyalok kénytelenek voltak segítséget kérni Istentől, illetve a másik nemes természetfelettitől, a tündérektől. Azonban az alvilág lakosai erősebbnek bizonyultak. Létszámuk növekedett, miénk pedig csökkent. Egyre több védőszent vált démonná, tehát a vezetők száműzették őket a holtak világába. Hogy váltak volna más fajtává? A nem tisztaszívű angyaloknak egy idő múlva feketedni kezdenek szárnyaik, szép lassan átváltoznak. Isten azért teremtett minket ekképpen, hogy ne éljenek köztünk árulók. Hisz’ az Ő házában hitszegők nem kaphatnak helyet. E küzdelem időnként újra kezdetét veszi. A misztikus lények a pokol és mennyország között küzdenek öncélú problémáik végett. A Földön történő harcokkal sodorjuk veszélybe az emberi fajt, méghozzá úgy, hogy ők erről tudomást sem szereznek. Békésen élnek lakhelyükön teljes mértékben tudatlanul.

Elém lépett, türelmetlenül vártam mikor csap le és vet véget szenvedésemnek, ám ez nem történt meg. Egy mély, rekedt hang szólalt meg a hátam mögül. A forrás irányába fordítottam tekintetem, ahol megláttam egy, az árnyak közül előlépő embernek tűnő személyt.

-      Köszönöm Reagan, most már távozhatsz – mondta a középkorú, őszülő félben lévő férfi. A szörny bólintott, majd szánakozva lenézett rám.

-      Még találkozunk – Címezte nekem utolsó mondatát és eltűnt a rengetegben. A férfi elém lépett és érdekesen méregetni kezdett, nem beszélt többet. Tisztában voltam vele ki volt Ő, azonban fogalmam sem volt arról, mi volt Ő.

Erőmet összeszedve tápászkodtam fel és álltam szembe az ismerős ismeretlennel. Kihúztam magam és ugyan belül rettegtem, bátorságot színlelve néztem barna szemeibe. A velem szemben álló személy elvigyorodott, majd a világ forogni kezdett.

Hirtelen egy rémisztő helyen találtam magam. Körülnéztem a házban, ami a szó szoros értelmében hatalmas volt, habár nem szívesen tartózkodtam ott. Minden fekete, illetve vörös volt, az ablakon kívülről különös piros fények áradtak a lakáson belülre. A bútorzat régies volt, akárcsak a tapéta, illetve az óriási kandalló. Forróság volt, akárcsak a pokolban, és abban a pillanatban jöttem rá mindenre.

A férfi maga volt az Ördög, az angyalok legfőbb ellensége.

Az ajtón ugyanaz a személy lépett be, de most nem volt egyedül. Bryan követte őt lehajtott fejjel, járása furcsa volt, mintha nem lett volna magánál. A rosszakaróm ódivatú, fekete öltönyt viselt, a fiú pedig szokásos öltözékét. Az eddig földre bámuló vámpír most rám emelte tekintetét, ami vérpirosan világított. Szemében segélykérést, sajnálatot, valamint félelmet láttam.

Rémülten hátrálni kezdtem, miközben a sátán egyre csak közeledett. Zavart voltam, nem értettem mi történik, mint ahogy azt sem mit akart tőlem. Nem akartam, hogy bántsa Őt, nem akartam, hogy bántson bárkit is.

Ijedtségemen gúnyosan megrázta a fejét, de továbbra is felém lépkedett. Már a falnak ütközve néztem fel magas alakjára.

-      Te nem lehetsz az apám. – Hallattam e szavakat idegesen összeszorított fogaimon keresztül. Cinikusan felnevetett, majd megállt előttem.

-      Anyád egy gyönyörű angyal volt. Kár, hogy nem bírta sokáig.

Akaratom ellenére is elöntött a düh, nem ismertem, de ebből következtetve nem ő tehetett örökbe adásomról. Végtagjaim remegtek, testem úgy égett a haragtól, mintha tűz borított volna el. Kinyitottam szemeimet, miket időközben becsuktam és riadtan, valamint meghökkenten tapasztaltam, hogy az nem csupán csak egy érzelem volt. A fénycsóvák védelmező burokként vettek körül, kezeim lángoltak, de nem fájtak, nem károsodtak. Elképedten vizsgálgattam őket, majd átnéztem a pirosló forróságon, ahol ott ált a két alak. Apám kikerekedett szemekkel figyelt, Bryan pedig döbbenten méregetett. Ő se értette mi is történik valójában, akárcsak én.

-      Én ezt nem akarom! – Suttogtam halkan, miközben az általam okozott veszélyes forróságot tanulmányoztam, ami kijelentésemre kisebbé vált.

-      Állj! – Ordítottam el magam, mire a veszedelem váratlanul eltűnt.

Ott álltunk hárman, tudatlanul, az ördöggel, a pokol kellős közepén.

~ Mesélő ~

A kastélyra csönd és nyugalom borult. A helységben tartózkodók elméjét gondolatok tömkelege árasztotta el. A fiú vágyakozóan tekintett a rémült lányra, aki semmit sem értett az egészből. Bryan akart menni, meg akarta ölelni, de nem tehette. Az alvilág ura megtiltotta neki, most már az ő szolgája, azt kell tennie, amit ő mond. Ő pedig azt mondta maradjon itt és ne tegyen semmit. Azt mondta nézze a szenvedő angyalt és szenvedjen ő is vele együtt. Megtette, engedelmeskedett neki, mert halála után nem akart ide jutni. Meghalni sem akart, úgy nem vigyázhatott volna az értetlen lányra, aki még mindig ott állt egyedül.

Ő azt hitte a fiú nem szereti, azt hitte nem akarja őt, de ő igenis akarta. Mindennél jobban akarta, hogy megölelhesse törékeny kis testét, megérinthesse puha arcát, megcsókolhassa mézédes ajkait. De nem tehette, mert a főnök nem engedte, azt beszélte, ha megteszi bántja az ártatlan leányt, a védőszentet, aki a sátán gyermeke. Lehetséges ez? Életet adni egy gyermeknek, ki e két teljesen ellentétes fajtól származik? A jótól és gonosztól egyaránt? Ő most a jó, vagy a gonosz vagy talán mindkettő? Ő csak a jó lehet, Bryan hitt benne, hogy ő tisztaszívű volt. Hiszen, ha nem lett volna, már a démonoknál röhögcsélne a tehetetlen emberek szerencsétlenségén. De ő még mindig hófehér volt és különleges, senki nem látott még mogyoróbarna szemekkel rendelkező őrangyalt. A legtöbbjük kék, esetleg zöld íriszeket birtokol, rendkívül ritka a kakaószín.

A hamis úr hirtelen felnevetett és közeledni kezdett a lány felé, aki kétségbeesett tekintettel figyelte mozdulatait.

Sziasztok!
Jelentkeztem két blogversenyre életemben először. Drukkoljatok^^
A verseny itt található:
http://hellbettydirectioner.blogspot.hu/p/blogverseny.html

Hell is for Children

Paparazzi Blog

10. rész

Sziasztok drága gombóckáim!^^

Örömmel jelentem be, hogy....tüp tüp tüp *dobpergés* 10. RÉÉÉSZT! Igen, tudom sokáig tartott, de végre kész lett! Szóval, kommenteljetek, pluszozzatok, iratkozzatok fel és a többi hirdetős szöveg. Várom a véleményeket, hideget és meleget! Na, mellesleg WOHOOOO 11 feliratkozó! Igaz, hogy úgy akartam, hogy 10 feliratkozó és 10 rész, de azért ennek mégiscsak örülök. Méghozzá megfogadtátok a kérésemet a múltkor. Büszkévé tettek a gombóckáim. Örülök nektek^^ 

Jó olvasást!

Hope

~Shane Stanley~

Kénytelen voltam elmenni, ha nem teszem, előtte változok át méghozzá a lakásában, ami pedig nem szerencsés egy farkas esetében. Így, mivel nem akartam őt bántani, minél hamarabb kisiettem az ajtón, majd néhány perc múlva már farkasként futottam tovább. Átkoztam magam, hogy megcsókoltam, nem kellett volna megtennem. Egy pár másodperces érintkezéssel tönkretettem talán mindent köztem és Grace között. Nem elég, hogy a legjobb barátomat elvesztettem lehetséges, hogy most őt is. Bryan teljesen megváltozott, nem tudom mi történt vele, de biztos, hogy nincs rá jó hatással. Rettentően lefogyott, a szemei karikásak lettek, Ő maga pedig kicsit sem keltett egészséges látszatot, valamint el is üldözött magától akkor, amikor én csak segíteni szerettem volna. Többször is meglátogattam, felhívtam, írtam neki, de minden alkalommal talált egy kifogást, ami valószínűleg kitaláció volt. Viszont akárhogyan is próbálkozott nem hagytam annyiban a dolgot, nem zaklattam, nem hívtam annyiszor, de egy héten legalább egyszer megtaláltam a módját, hogy beszélhessek vele, mit ne mondjak nem tetszett se az, amit hallottam se az, amit láttam. Egyik nap is ezt történt, és akkor rájöttem mi is történt valójában. Nyilvánvalóan Scarlettet hibáztattam emiatt, mivel tudtam, ő rángatta bele ebbe barátomat. Tönkretette életét, valamint ellenem fordította, tudatni akartam vele, de nem, ha el is mondom, nem hitt volna nekem, így csak vártam és ott voltam, ha esetleg szüksége lett volna rám, nem volt, vagyis nem mondta, nem keresett. Tudtam szinte mindenről, ami vele kapcsolatos volt, mivel voltak ismerőseim, akikkel szokott találkozni. Mit ne mondjak, nem voltam elragadtatva a hírektől. De miért kezdett el drogozni?

Az erdőszéli házamban ültem, miközben a régi kakukkos órámat bámulva, elmélyedve gondolkodtam. Talán még így is szereti Gracet, vagy csak a társaság miatt teszi ezt. Bármi is az oka, kötelességemnek éreztem segíteni neki, még ha ezzel saját magamtól, taszítom el a lányt. Azonban arra nem számítottam, hogy ők nem szeretnének találkozni. Napokig győzködtem Gracet, de nem hallgatott rám, törhetetlen volt. Ó, ha tudta volna, hogy szerelmét éppen a kábítószer kegyetlen karjai roncsolják össze. Nem mondhattam el neki, nem tájékoztathattam őt e szörnyűségről, hiszen tudtam, ha mégis megtenném, nem bírná a tudatot, hogy bármelyik pillanatban összeeshet a szerek hatására. Úgy döntöttem megpróbálok segíteni barátomon, akármennyire is ellenkezik, így ellátogattam hozzá és a kifogásai ellenére beléptem a házba. 

– Ahogy gondoltam. – mondtam magamnak, mikor megláttam rajtunk kívül senki sem tartózkodik az épületben, viszont az asztalon volt valami oda nem illő. Közelebb mentem és a kezembe véve tanulmányoztam a zacskóban szétszóródó fehér port. Bryanre emeltem a tekintetem, majd megráztam a fejem azzal a lendülettel pedig a kukába hajítottam a káros anyagot. Tétlenül nézte, ahogy ezt végrehajtottam, nem szólalt meg, még csak meg se rezzent. Arcán tisztán láttam érzéseit, ebből kifolyólag tisztába voltam a ténnyel, hogy már régóta szüksége volt valakire, aki ezt megtenné. 

– Nem teheted ezt magaddal. – A szemkontaktust tartva ültem le a középen elhelyezett barna bőrkanapéra, ezután ő is ugyanígy cselekedett. 

– Már nem tudok leállni. – szemében szomorúság tükröződött. Kétkedő pillantás vetettem beesett arcára, végül megszólaltam 

– De igen. – egy kis önbizalmat akartam beléfojtani, amit az elmúlt hónapokban teljesen elvesztett. – Én segítek. – Habár nem volt igazi, valamint semmi öröm nem kapott helyet a cseverészésünkben halványan rámosolyogtam csak, hogy tudja, rám számíthat.

~ Grace Michael ~

Mióta Shane megcsókolt, majd farkasként eltűnt az erdő mélyében semmit nem hallottam róla. Nem kerestem, gondoltam, ha szeretne, majd megpróbál valamilyen kapcsolatot létesíteni. Ugyan napok múlva, de fel is hívott. Újra találkoztunk, minden visszakerült a normális kerékvágásba kivéve azt a kis, mégis elkerülhetetlen tényt, hogy állandóan furcsán viselkedett. Amikor pedig rákérdeztem a válasza a szokásos volt. 

– Semmi. – Komorodott el arca kérdésemre, majd lazán sétált tovább. Szó nélkül követtem, már hozzászoktam ehhez a reakcióhoz ebben a témában. Csönd állt be közöttünk, ami már hosszú, idegtépő percek óta tartott. Nagy sóhajjal jeleztem, hogy nem tetszik a helyzet, cselekedetemre a mellettem ballagó srác lenézett rám és akaratlanul is elmosolyodott, mire én követtem a példáját. Somolygása édes volt, érdeklődve figyeltem őt, ahogy idegessé vált, arca elpirult végül tekintetét is elkapta, mintha a távolba meredne. Tudtam, hogy érez irántam valamit, de nem tudtam, miért? Miért érezne bárki, bármit irántam? Soha nem tartottam magam szépnek, bár ezt egyszer sem hangoztattam, mindenki azt hitte meg vagyok elégedve a külsőmmel. Eközben azonban ez egyáltalán nem így volt, nem értettem, ha valaki szeretett se azt, ha egyszerűen el tudott viselni a közelében. Senki sem szeretett igazán azelőtt, pont emiatt nem tudtam elhinni, amikor az ellenkezőjét állította egy személy. Lassacskán visszaértünk a kiindulópontunkra, azonban mielőtt beléptem volna a gesztenyebarna ajtón kulcsomat előhúzva belenéztem a kis, rejtelmes postaládába, ahol egy fehér borítékra leltem. Meglepődötten tapasztaltam, hogy most nem számlát kaptam valamelyik szolgáltatótól, hanem a levél egy ismeretlen címről, egy ugyancsak ismeretlen férfitól érkezett. Többször is átfutottam a borítékon szereplő nevet, addig, amíg a felismerés szinte pofonként csapott le rám. 

– Kip Michael. – suttogtam a konyhaasztalon lévő tárgyra bámulva. Nem mertem felbontani, féltem a benne rejlő betűktől, nem tudtam róla semmit, nem tudtam milyen. Az egyetlen dolog, amivel tisztában voltam, a neve volt. Még 15 éves koromban árulták el, azt is csak azért, mivel nem voltam hajlandó enni. Remegő kezekkel nyúltam az asztalon heverő írás után és bontottam ki azt. Szemeim gyorsan siklottak végig a kacskaringós sorokon, lesokkolva ültem az egyik faszéken, majd idegesen mentem a csaphoz, hogy megmossam az arcom nyugtatásképp. 

– Grace, mi áll a levélben? – tette a kezét vállamra Shane. Megráztam a fejem és felé fordultam, ő pedig karjait szorosan testem köré fonta. Őszintén jól esett cselekedete, arcomat mellkasába fúrtam közben zaklatottan fújtattam. 

– Az apám – húzódtam el tőle és szemeibe néztem. – Találkozni akar. – fejeztem be előbb elkezdett mondatomat. Újra kezei közé férkőztem, közelsége melegséget és biztonságot árasztott.

***

Feszültebb voltam, mint valaha, testem minden porcikája reszketett a stressztől. Shane megfogta a kézfejem, gyengéden megszorította és egy halvány mosolyt küldött felém. Elengedett, majd egymás mellett sétálva beléptünk a barátságos, kis kávézóba. Egy férfit pillantottam meg, aki egyedül ült az egyik hátsó asztalnál, amikor pedig a csengő hangot hallatott ránk emelte fáradt tekintetét, amiben öröm csillant meg. Lassan sétáltam oda hozzá a fiú kíséretében és helyezkedtem el az egyik fekete párnás széken. Szó nélkül ültünk egymással szemben, amikor megtörte a csendet. 

– Szóval, Grace – hangja rekedt volt, valamint teljesen ismeretlen. 

– Hány éves is vagy? 16? – Összeráncolt szemöldökkel figyeltem. Ha idehívott, legalább utána nézhetett volna, hogy az alap információkat tudja rólam. Hitetlenül megráztam a fejem. 

– 18 vagyok.  – Miután kimondtam belekortyoltam frissen kapott kávémba. Őszintén nem voltam megelégedve azzal, amit eddig tapasztaltam vele kapcsolatban. Semmi kedvem nem volt egy légtérbe tartózkodni ezzel a személlyel, de mégis megtettem, amíg ő akkor feladta és eldobott magától, én most adtam neki egy esélyt. 

9. rész

WOHOOOO! GYEREKEK, MEGLEPETÉÉÉÉÉÉÉS! 

Tudom, hogy holnapra ígértem az új részt, deeeeeeeee... Mivel már múlthéten elkezdtem ma sikerült összehoznom az egészet és ÍMEEE! KÉSZ IS! Őszintén büszke vagyok most magamra, méghozzá sikerült egy 1000+-os részt írni. Remélem benéztek, kommenteltek, plusz izéztek, valamint feliratkoztok! Várom a véleményeket! ^^

Életemben nem volt még ilyen karácsonyom. Mindig olyan emberekkel töltöttem, akik nagyjából semmit sem jelentettek nekem. Az első 16 évemben az árvaházban lévő gyerekkel és néhány felnőttel, aztán pedig jelentéktelen emberekkel, vagy éppen egyedül. Ez volt az első ünnep, ahol olyannal voltam, aki tényleg jelent nekem valamit. Rettentően tetszett a nyaklánc, amit vett nekem. Nem számítottam ilyen drága ajándékra és nem is vágytam rá, ugyanakkor igencsak örültem neki. Idegesen tördeltem ujjaimat, miközben az általam vett meglepetést bontotta ki. Mikor meglátta a benne lakozó apróságot, rám emelte tekintetét és elmosolyodott. Ennek láttán nyugodtság telepedett rám, majd az én ajkaim is felfele görbültek. Azonban utána minden rosszra fordult. Nem tudom, hogy én, vagy ő rontotta el, esetleg mindketten, de a dolgok még jobban a feje tetejére álltak. Éppen ültünk a kanapén és valami béna karácsonyi filmet bámultunk. Nem figyeltem rá, fogalmam sincs miről szólt a film, gondolkodtam, hogy vajon hol lehet most Bryan és mit csinálhat, amikor egy kart éreztem meg a kézfejemen. Ránéztem a mellettem ülő személyre, aki íriszeimbe furakodott, majd nagyot sóhajtott és arcával közeledni kezdett enyémhez. Ijedten néztem a fiúra, akitől már csak milliméterek választottak el. Ajkai enyémhez értek, kezeim hanyagul pihentek ölemben, értetetlenül ültem, de nem toltam el magamtól, viszont vissza se csókoltam. Teljesen mozdulatlanul ültem, nem tudtam mit kéne csinálnom. Lesokkolt e cselekedete, el akartam húzódni, de nem tudtam. Képtelen voltam akár csak egy kis mozdulatot is végrehajtani. Nem tudtam elhinni, hogy Shane ezt tette, hogy ő érzett irántam valamit barátságon túl. Lassan elhúzódott és rám nézett, szemeiben láttam a sajnálatot, viszont volt még ott valami. Tekintetében halványan csillogott egy csipetnyi remény, azonban ez csak néhány másodpercig tartott, amint eltűnt, Ő felpattant a kanapéról, felkapta a kabátját és kisietett az ajtón. Én még mindig lesokkolva ültem ugyanott, ahol ez incidens előtt is. Nehezen, de felálltam és az ablakhoz sétáltam. Lenéztem a sötét, elhagyatott utcákra és megláttam távolodó alakját. Járása szokatlan volt, dülöngélt, néhányszor majdnem elesett, ökleit összeszorította, ruhái szakadni kezdtek, végtagjai eltorzultak, karmai illetve fogai megnőttek, bőrét, vastag bunda, ordítását pedig vonyítás váltotta fel. Shane immáron négy lábon, farkas testében futott az erdő felé, addig néztem utána, ameddig el nem tűnt a látóköreimből. Az égre emeltem tekintetem, ahol rögtön megláttam átváltozásának okozóját. A hold teljes alakjában tündöklött a sötétkék égbolton, ezzel többszázezer farkast, illetve egyéb lényeket megbolondítva. Fogadni mertem volna, hogy Bryan sem igazán önmaga ma este. E kerek földet kísérő égitest neki is elveszi eszét, talán nem annyira, mint egy vérfarkasnak, de ilyenkor Ő sem tud értelmesen gondolkodni.

~Bryan Gray~

Shane felajánlotta, hogy eltölt velem néhány órát a délelőtt folyamán, de nem fogadtam el. Este új haverjaimmal találkoztam, délután pedig aludtam, pihentem, és filmeket néztem. Kelletlenül keltem föl kényelmes nyughelyemből, majd felhúztam egy egyszerű lábamra simuló, fekete farmert, egy mintanélküli fehér pólóval és sötét bőrdzsekivel. Készülődésem nem tartott sokáig, mindössze néhány percet vett igénybe, mivel nem igazán foglalkoztam kinézetemmel, a lényeg az volt, hogy jól érezzem magam. Azt hiszem sikerült is, vagyis az éjszaka nagy részére nem igazán emlékeztem. A hatodik feles után kezdett minden homályossá válni, aztán pedig minden kiesett.

Reggel a szoba, miben felkeltem hirtelen ismeretlennek tűnt, aztán azonban a szürke falakról és modern bútorzatról felismertem saját lakásom. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyba és próbáltam visszaemlékezni az előző este történtekre. Szemeim kitágultak, mikor egy lány lépett be a szobába. Szőke haja derekáig ért, szemei szinte már feketén csillogtak, tegnapi ruhája lehetett rajta, mivel nem éppen hétköznapi viselet volt. Egy szűk, fehér miniszoknyát viselt, rózsaszín buggyos toppal. 

– Jó reggelt. – pillantott rám mosolyogva és kisétált a szobából. Néhány perc múlva vettem a lapot, gyorsan bújtam bele sötétkék szűkszárú melegítőmbe, majd a konyhába siettem. Háttal állt, látszólag reggelit készített, az illatokból rántottára következtettem. Megfordulva arcán öröm tükröződött, ahogy meglátott a pult mögött lévő bárszéken ülni. Fej rázva utasítottam vissza a kínált ételt, nem akartam gyomorrontást. Megdörzsöltem fáradt szemeimet és egy, a fejemet lüktető érzés megszűntetésére alkalmas gyógyszer keresésére indultam, amit a gáztűzhely melletti fiókban meg is találtam. 

– Scarlett, mi történt? - néztem rá, majd lenyeltem a rózsaszín kapszulát. Körülbelül három éve ismerjük egymást, de soha nem voltunk olyan jóba. Ennek nagy részben az volt az oka, hogy tökéletes ellentétei voltunk egymásnak, néha beszéltünk, ha úgy volt, de úgy éreztem nem jönnénk ki jól. Ezt mind Shane mesélte el. Azonban a balesetem után a lány látogatni kezdett, így egyre többet beszéltünk, esténként hívott magával, én pedig elfogadtam. Nem tudtam helyesen teszem e, de nem érdekelt.  Úgy gondoltam, ilyen vagyok, nagyot tévedtem akkor, de az élőlények tévednek, bizony, még a vámpírok is. Méghozzá elég nagy hibákat tudunk elkövetni, mivel hibáim következtében elvesztettem Őt, az angyalt, valamint a legjobb barátomat is. Akkor még nem éreztem ezt, nem tudtam, hogy egyszer mennyire fog fájni. A mának éltem, szórakoztam, ittam, majd jött az, amivel az életemet is tönkretettem. Egy cigivel kezdődött, nem egy átlagos darabbal.

Scarlett elmesélt mindent, vonzódást kezdtem érezni iránta, habár tudtam ez nem több egy átlagos fellángolásnál. Belevágtunk, Ő is akarta, és én is. Napokkal később egyik barátja partijába látogattunk el, furcsák voltak az emberek, nem hasonlítottak rám, nem voltak szimpatikusak, de nem foglalkoztam vele. Pár deci után már nem is éreztem, amit azelőtt, nem voltam már szomjas, de még magamnál voltam. Kint ültünk a teraszon, amikor Jaden nadrágzsebéből előhúzott egy kis zacskót, kiöntötte az asztalra, néhány papírdarabba tekerte, szétosztotta, az utolsót pedig magához vette. Körbeadta öngyújtóját, végül sajátját is meggyújtotta. Először nem tartottam jó ötletnek, azonban látva, mindenki ezt teszi én is beleszippantottam a cigarettába. Régebben rászoktam, de utána letettem, azonban ez közel sem olyan volt. Furcsa érzés kerített hatalmába, elvesztettem józanságomat, elfelejtettem gondjaimat, mintha egy álomvilágba kerültem volna, ám ennek is vége van egyszer. A padlón fekve tértem magamhoz, a nap sugarai bántották a szemem, hunyorogva álltam fel és kerestem meg a többi személyt, elsősorban a barátnőmet. Az előbb említett lányt az egyik széken ülve találtam meg az ebédlőben, még néhány ember társaságában. Megfogtam a kezét, majd intve a többieknek kihúztam a szobából. 

– Hova megyünk? – kérdezte, miközben próbálta velem tartani a tempót. – Bryan, még maradni akarok. – vette nyafogósra a hangját és hirtelen megállt. A fejemet dörzsölgetve, idegesen fújtam ki a levegőt és megráztam a fejem. Ismét éreztem a szorító érzés, ellenben testem újabb adagra vágyott az anyagból. Pont ezért akartam minél hamarabb elhagyni ezt a helyet, ha maradnék, újra megtörténne az, aminek előző éjszaka se kellett volna. A baj csak az volt, hogy hiába próbáltam ellenállni a kínzó vágynak, hiába bírtam napokig, a következő összejövetelen ismét megjelent valaki zsebéből a bizonyos drognak nevezett veszélyes dolog. Így történt ez hétről hétre, napról napra, újra és újra. Egy idő után észrevettem magamon roncsoló hatását, talán tíz kilót is fogyhattam emiatt mindössze egy hónap alatt, annak ellenére, hogy rendesen étkeztem, vagyis ittam. Arcom beesett, szemeim karikássá, végtagjaim véznákká váltak. Nem voltam büszke magamra, de már nem tudtam mit tenni e szörnyűség ellen, a kábítószer felülkerekedett rajtam, szinte már irányította életemet. Így, vámpír létemre még nagyobb hatást keltett rajtam, veszélyesebb volt, mint egy normál emberen. De már nem tudtam küzdeni, már nem volt erőm hozzá, hagytam, hogy magával sodorjon az ár a saját vesztembe. Scarlett sem segített rajtam, inkább ő is ugyanazt tette, mint én, csak ő már előttem elkezdte. Részben ő húzott bele ebbe az egészbe, olyan volt, akár egy körfogás, ami mindig újra kezdődik, de soha nem ér véget, mintha egy mókuskerékben futkosnék, aminek csak akkor lesz vége, ha végleg elfáradok, és nem bírom tovább. Mindennek ellenére nem jöttem rá, hogy Scarlett nincs rám jó hatással, nem vakított el semmilyen rózsaszín köd, mivel nem szerettem, mégsem vettem észre, hogy talán miatta történt mindez. Nem léptem le, örültem, hogy nem voltam egyedül, bár sokszor már idegesítettek a lány hiszti rohamai, olyankor azonban vagy én mentem el, vagy őt küldtem ki a lakásból. Nem bántam jól vele, ő mégis maradt, de nem azért mert szeretett volna, nem szeretett engem senki. Miután elkezdtem inni és szedni ezeket az anyagokat, mindenki eltávolodott tőlem, a legtöbben nem kerestek, sőt voltak, akik kerültek is. Egyedül azok maradtak, akik a társaim voltak ebben, ők adták az egyre erősebb szereket. Ez volt az egyetlen oka, amiért még mindig találkoztam velük, hogy még mindig nyaliztam nekik, mint egy nyávogós kiscica, akinek csak szüksége van valamire. Biztos voltam benne, hogy nem ilyen voltam azelőtt, hogy megváltoztam, hogy a régi énem most fejcsóválva, csalódottan méregetne. Hol van ilyenkor az őrangyalom? Vicces. Van egyáltalán olyan? Ha lenne, valószínűleg nem tenné ezt velem, nem roncsolna össze, nem tenne tönkre. Vajon ez az Ő hibája? Nem, ez nem, ez az én hibám, az enyém, Scarletté és azé az idióta srácé, aki akkor este elővette azt a cuccot. Mit csináljak most?  Nem tudom, fogalmam sincs mi lesz ezután. Le kéne állnom, de ez nem olyan könnyű, ez nem fog menni egyedül, segítségkérésre azonban képtelen vagyok. A makacsságom akadályoz ebben, mégis szükségem van valakire. Valakire, aki megment a végtől, aki nem hagy elmenni, aki nem engedi, hogy lezuhanjak, vagy ha mégis, kihúz a gödörből, aminek a mélyén már ott lapulok több mint egy hónapja.

Meglepetés!

Sziasztok! Igaz, most nem új résszel jelentkezem, mivel laptopot nem tudtam hozni a történetet nem tudom folytatni addig, amíg haza nem érek. Azonban volt egy kis időm, így füzetbe összehoztam egy rövidebb, novella szerű valamit( nem tartozik a történetklhez), ami nem lett nagy szám, de azért remélem tetszeni fog! 

Maddie ugyan olyan reggelre ébredt, mint a többi. A nap szemébe sütve ébresztette fel mély álmából. A lány percekig tartó forgolódás után kiugrott puha ágyából, aminek hiányát rögtön érzékelni kezdte. Órájára pillantott, majd elkerekedett szemekkel futott a fürdőbe összeszedni magát. - Ezért biztosan kapok - gondolta Maddie és már készen, bőröndjét felkapva rohant ki az ajtón. Az egész csoport őt várta, ezért felsietett a buszra és elnézést kért szeretett rajztanárától. Maddie hetente háromszor járt hozzá művészórákra, immár két éve. Most 8 napra utaztak a csapattal az angliai Doncasterbe. Az út csupán 45 perces volt, de Maddie óráknak érezte. Boldogan pattant ki a fülledt járműből az oxigénnel teli  területre. A nap égető, de mégis kellemes érzést keltett csupasz vállain. Megkönnyebbülve nyújtoztatta ki elgémberedett végtagjait és a csomagtartóhoz indult, hogy kivegye lila bőröndjét. A többieket követve próbálta felhúzni a nehéz tárgyat a lépcsőn, ami körülbelül egy súlyú lehetett a lánnyal. A csomag hirtelen könnyebbnek bizonyult a kelleténél, ő pedig csodálkozva nézett hátra az említett tárgyra, amit most egy ismeretlen fiú fogott és rakta fel a lépcső tetejére. Maddie szinte csodálkozva bámult az ismeretlenre, aki ráemelte tekintetét és elmosolyodott. - Clayton - nyújtotta kezét a srác, akin tisztán látszódtak az öröm jelei. A lány viszonozta a kedves gesztust, kelletlenül, de elárulta nevét. - Mad - soha nem mondta el teljes nevét, egyedül, ha muszáj volt. Mindig is utálta, ha úgy szólították. Tanárnője hangjára felkapta a fejét, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra belépett a házba. A csoport egész napra programokat szervezett, így a két fiatalnak esélye sem volt találkozni. Titkon Maddie csak azt várta, hogy végre visszaérkezzen a táborhelyre és láthassa őt. Remélte, hogy még ott lesz. Eljött a várva várt pillanat, olyan izgatott volt, mint még soha. Azonban a fiút sehol sem találta. Elkeseredett és a szobájába caflatott. A délután hátralévő részére szabadidőt kaptak. A többiek hangos ricsajjal élvezték a szünetet, míg ő csak eltűnt egyedül az egyik szobában. Úgy érezte a sok ülés már megártott, így elindult egy rövidke sétára ház belső terén. Épp a konyhába tartott, amikor meglátta Claytont a pult mögött. Egy pillanatra megdermedt, bámulni kezdték egymást, majd Meddie erőt vett magán és leült a vele szemben levő székre. A fiú festett szőke haja a plafon felé ágaskodott. Édes arcához illett a hajszíne, még apró lenövése is csodásan állt neki. Órák múlva, immár nevetve beszélgettek. A lány minden nap órákat töltött a fiúval. Eltelt a 8 nap, Maddie haza indult. Clayton szorosan vonta magához a nemrég megismert lányt, percek múlva szomorúan váltak el. Mad lehajtott fejjel sétált fel a buszra és nézte, ahogy elhagyják a helyet. Napok teltek el, a fiatalok pedig próbálták túltenni magukat egymáson. Egyik nap a fiú épp gondolkodott, amikor felkapta a fejét és elmosolyodott. Izgatottan kezdett kutakodni a szükséges információk után. A lány napjait otthon töltotte, a szobájaban ülve. Meghallotta a csengő kellemes dallamát. Csodálkozva baktatott az ajtóhoz, majd kinyitotta azt. Meglepődöttségében álla szinte a padlót súrolta. Clayton szája sarkát felfelé görbítette, majd szorosan karjai közé zárta őt.

FONTOS!

Sziasztok, Gombócok! 

Na, jó. Érdekes egy becenév, de ez volt az első, ami eszembe jutott, szóval leírtam. Akkor közlöm is veletek, ami az eredeti közlendőm lett volna. Mint azt már írtam nektek a 8. résznél, jövő héten elutazom egy hétre. Még mindig nem tudom, hogy lesz e esélyem géphez jutni, de azt majd meglátjuk akkor. Őszintén sajnálom, ha jövő héten nem fogok tudni új résszel szolgálni, de azt megígérhetem, mindent megteszek, hogy sikerüljön összehozni egy megosztható fejezetet, az már más kérdés, hogy képes leszek e rá, vagy nem. Reménykedjünk, hogy lesz időm és energiám ehhez. 

Másodszor pedig szeretném megköszönni a több mint 1000 megtekintést és 5 feliratkozót, valamint az összes commentet, amit írtatok. Ezek mind nagyon sokat jelentenek és rengeteget segítenek a minél hamarabb, jobb részek megírásában. Rettentően ösztönző, hogy tudom, vannak olvasóim, akiket tényleg érdekel, amit írok. 

Szóval csak szeretném még egyszer megköszönni, hogy vagytok nekem, továbbra is maradjatok csodálatosak, a hozzászólásokat, mint mindig most is várom a részekhez érdekes véleményeiteket! Sajnálom, hogy nem tudtam ma új résszel szolgálni és, hogy egy ideig talán még nem is tudok, de mint mondtam mindent megteszek értetek! Remélem, nem haragudtatok meg és továbbra is maradtok kedves olvasóim. Mindenkinek további szép estét, még szebb éjszakát, és annál is szebb életet!:D 

Szeretettel,

Hope

8. rész

Sziasztok! Szóvaal... Eddig ezt a részt írtam a legtöbb ideig, kemény három napon keresztül, mindegyiken órákat, délutánokat ültem a gép előtt, hogy összehozhassam ezt, amivel őszintén nem vagyok annyira megelégedve, de annyira azért mégse rossz, hogy még napokat halasszak a megosztásán. 

Ezen kívül lenne még egy fontos közleményem.. Sajnálattal közlöm veletek, hogy jövőhéten iskolámmal 5 napra utazom el. Nem tudom mennyi időm lesz írni, vagy, hogy egyáltalán lesz e valamennyi, de mindenesetre a laptopomat tervezem elvinni így, ha időm lesz, akkor talán rész is. Még ezen a hétvégén, ha sikerül összehoznom lesz egy új rész. Ha pedig minden jól megy a jövőhét folyamán is hozok, ha viszont nem lesz időm, talán 22-re tudok tálalni eggyel. Reménykedjünk, hogy minden jól megy, hiszen én se bírnám ki 5 napig, hogy egy árva szót sem írjak. Minden erőmmel azon leszek, hogy minél hamarabb előállhassak a hosszabb és jobbnál jobb részekkel. 

Mellesleg, igen, egyre hosszabb részeket próbálok összehozni. Ezt már sikerült 1600+ szavasra! Wohoooo. Na, nem is magyarázok itt tovább. Remélem tetszeni fog, további jó olvasást!

UI: Ne felejtsétek el jelezni, hogy tetszik, vagy valami probléma lenne! Várom szeretettel a visszajelzéseket, valamint újabb tagokat a blog facebook csoportjába! 

Hope 

Reggel a nap lágy sugarai keltettek volna, ha tavasz vagy éppen nyár lenne. De nem! Tél van, pár hét múlva karácsony a hó megállás nélkül szakadt. Életemben nem láttam még ilyet. Édes Istenem, Bradfordban élek nem az Antarktiszon! Mi történik itt? Angliában napok óta esik a hó, ami már legalább egy méteresre növekedett. Ennek következtében a tömegközlekedés kész káosszá vált. Az autók használata szinte lehetetlen volt, a gyalogosok több réteg alá öltözve siettek munkahelyükre. Akik tehették otthon maradtak a szörnyű időjárás következtében a baj viszont az volt, hogy én nem voltam e szerencsés emberek között. Kelletlenül kászálódtam ki az ágyból és a fürdőbe mentem.

A reggeli kávémat szürcsölgetve vártam Shane-re, hogy együtt menjünk a pizzázóba. Nem telt el sok idő, mire meghallottam a bejárati ajtó nyitódását, másodpercek múlva megjelent előttem a kócos hajú személy. Úgy látom vagy megint nem volt ideje fésülködni, vagy komolyan azt gondolja, hogy ez jól néz ki. Lábaira fekete csőfarmere kicsit nagy volt, mivel lógott rajta, pulcsija szintén a bővebb stílust képviselte, kabátja kihangsúlyozta erős testalkatát, fekete sapkája pedig a homlokára csúszott. Feltápászkodtam kényelmes ülőhelyemből és az előszobába siettem téli gönceimért és bakancsomért, amiket gyorsan magamra küzdöttem és készen, a mellettem szenvedésemen nevető fiú elé álltam jelezve, hogy mehetünk. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem meleg otthonomból, arcomat megcsapta a csípős hideg szele, amire megborzongtam. Húsz perc múlva átfagyva léptünk be a fűtött épületbe. 

– Nem mész? – kérdeztem Shane-től, miközben a kabátomat távolítottam el magamról és akasztottam a fogasra. Megrázta a fejét és leült az egyik székre. Váll rántva kaptam föl a köpenyem és sétáltam a pult mögé, úgy követett, mint egy kiskutya a gazdáját. A különbség csak az volt, hogy ennek az állatnak be nem állt a szája.

Ahogy teltek a napok egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ezt persze nem úgy értettem, hogy egymásba szerettünk, mert nem. Egyszerűen csak a legjobb barátommá vált, mindent elmondhattam neki. Önmagam lehettem előtte, nem kellett titkolóznom. Éreztem, még hangosan is gondolkodhatnék, amit azért nem tettem, mert furcsa lett volna. Hetente kétszer-háromszor találkozott Bryannel, aki időközben visszazökkent normális életébe, amit nélkülem folytatott. Igen, az után az incidens után nem keresett többet. A szívemben megszüntethetetlenül éreztem a hatalmas űrt, amit maga után hagyott. Igazából, ez az én hibám volt. Én hagytam ott aznap, én menekültem el a problémák elől és egyben előle. Féltem, hogy elrontok mindent, de aztán rájöttem, hogy pont így tettem az, amitől rettegtem.

~Bryan Gray~

Mikor kifutott a lakásból utána akartam eredni, de visszafogtam magam. Azt hittem visszajön, azt hittem keresni fog, hogy majd mindent elmond, emlékezni fogok és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Tudom ez egy érdekes és naiv feltételezés, főleg egy 21 éves srác elméjében, de én tényleg reménykedtem benne, ő viszont nem keresett többet. Talán tovább lépett és most boldogan él. Én mindennap gondolok rá, akkor is, ha nem tudok semmit a múlt történéseiről. Shane elmesélte az életemet, elmondott rólam mindent, de a vele kapcsolatos dolgokat kihagyta. Amikor rákérdeztem miért, csak megrázta a fejét és nem válaszolt. Sokat gondolkodtam Gracen, valamint az álmomon. Folyton azon jártattam az agyam, hogy kilehetett az a férfi, illetve, hogy kinek a sírjánál zokoghatott olyan keservesen. Megszakadt a szívem, amikor arra gondoltam hogyan sírt Ő. Az én csodás angyalom, akit valószínűleg örökre elvesztettem. Akit nem ismertem, de mégis ismertem. Akire nem emlékeztem, de mégis tudtam ki Ő. Akivel nem tudom mi lehetett köztünk, de tudtam, fontos volt nekem. Olyan zavarosnak és értelmetlennek tűnt minden, de mégsem említettem senkinek. Nem mondtam mennyire szükségem van arra az angyalra, mennyire felkeltette az érdeklődésemet. Nem tudok róla semmit, mégis tudok róla mindent. Azt se értettem, hogy lehetek amnéziás, úgy, hogy vámpír vagyok? Lehetséges ez egyáltalán? Mi gyorsabban gyógyulunk. Akkor én miért vesztettem el az emlékeimet és miért nem kaptam vissza? Ezek azok a kérdések, amikre soha nem kapok választ, de mégis gondolkodom rajtuk.

Elkezdtem bulikba járni, idegenekkel ismerkedni és inni. Őszintén szólva, nem akartam ilyen lenni, de szükségem volt társaságra. Én nem emlékeztem senkire, így nehéz volt akárkit is keresni, engem pedig Shane-en kívül, senki nem hívott. Meglátogatott hetente néhányszor, de nekem többre volt szükségem. Jelentkeztem biztonsági őrnek a közeli temetőbe. Általában nappal dolgoztam, azonban hetente egy-két alkalommal éjszaka is be kellett mennem. Bevallom először kissé félelmetesnek véltem, viszont egy idő után megszoktam, bár az is segített, hogy ilyenkor nem sokan tudják felülmúlni az éjszaka urainak erejét. Ráadásul a sötétben is láttam, a baj csak az volt, hogy ilyenkor szemeim pirosan világítottak, szóval bárki észrevehette, hogy nem átlagos teremtmény vagyok. Vigyáznom kellett nehogy valaki meglássa őket, mert akkor irtó nagy bajba kerülhetek. Bezárnának valami ketrecbe és megállás nélkül kísérleteznének rajtam, amíg ki nem derítenének mindent.

Egyik éjszaka közeledő lépteket hallottam. Körülnéztem, közben szemeimet eltakartam, de akkor rájöttem, ő is vámpír volt. 

– Menj innen. – mondtam közömbös hangnemben. A lény megtorpant, felém fordította fejét és rám meredt. Percekig mozdulatlanul bámult, majd futni kezdett felém és rám vetette magát. Megvillogtatta hegyes fogait és gonoszan elvigyorodott. Mégsem vámpír volt, inkább szörnyeteg. Vért isznak, agyaraik vannak és piros szemeik, de ők mégsem olyanok, mint mi. Nappal elrejtőznek és várják, hogy lemenjen a nap, hogy végre kiléphessenek újabb áldozatokat keresni. Ők vért szívtak, méghozzá meg is ölik áldozatukat. A vámpírok, ha vért is isznak, nem teszik ezt. Igaz, beárulhatnák őket, ha ilyet csinálnak, de ki hinne bárkinek, abban, hogy egy vámpír ivott belőle? Hát, nem sokan. Az emberek nem tudnak e lények létezéséről, nekik a „természetfeletti” csak egy legenda. Valami, amit meseként élnek át, filmeket, történeteket írnak róla, de nem hiszik el, hogy ez valóban létezik. Van néhány titkos szövetkezett, törvény, és minden olyan, ami az embereknek is van, csak erről ők nem tudtak. Ezeket mind a törpök vezették, ők irányítottak mindent. Bizonyára meg akart ölni, láttam szemeiben szándékait, hogy nem tudott gondolkodni. Őket már csak az ösztön irányítja, rosszabbak, mint mikor mi nem eszünk napokig. A bennük lakozó vadállat felemésztette őket. Hosszú szőke haja mocskos, és borzos volt, ruhája szakadt, valamint ugyancsak koszos. Undorodva löktem le magamról a próbálkozó nőt, felálltam, majd jelzően szemeibe néztem. Horrorfilmbe illő kinézete volt, de nem ijedtem meg. Újra nekem futott, mire megfogtam vállait és erőteljesen földhöz vágtam testét. Percekig mozdulatlanul feküdt, kezdtem kételkedni magamban, hallottam szívverését, de nem mozdult, még csak szemeit sem nyitotta ki. Nem sajnáltam, de mégsem akartam gyilkos lenni. Egy apró megfélemlítés elég lett volna, de ezt ő akarta. Megfordultam, éppen menni készültem, mivel munkaidőm is lejárt, azonban akkor mozgolódást észleltem a hátam mögül. Hátranéztem, pirosan világító íriszeivel másodpercekig bámult, majd elrohant. Szánalmas volt, akár egy vadállat, aki kudarcot vallott az élelemszerzési gyilkolásában.

Nyugodtan, gondolataimba merülve sétáltam haza, a sötét utcákon.

~ Shane Stanley ~

Örültem, hogy Grace-vel ilyen közel kerültünk egymáshoz. Ő nem érez barátságnál többet, úgy tekint rám, akár a bátyjára, de én érzek iránta némi vonzalmat. Szívem szerint kitálalnék róla, mi is lapul a szívemben, de nem tehettem. Szüksége volt rám és, úgy biztos elvesztettem volna. Ő egyedül lenne, én pedig nélküle. Szörnyű belegondolni milyen is lehetett Bryannek, amikor még emlékezett rá, amikor elválasztották őket. Grace elmondta, hogy már együtt lehetnének, hogy kapott egy hívást, miszerint mégis engedélyezik. Nem igazán értettem, miért nem megy akkor utána? Szerette, tudtam, hogy szerette, még most is szereti. Akkor még nem tudtam, hogy érzéseim egyre erősödni fognak, még nem tudtam, hogy majd nem tudom visszafogni magam. Még nem tudtam semmit. Nem tudtam, hogy aztán jóra fordulnak a dolgok, de igazából mégsem. Nem tudtam milyen naivvá válok.

Hetek teltek el, amik alatt egyre többet és többet kezdtem érezni iránta, rájöttem belészerettem. A lányba, az angyalba, aki nemrég vesztette el hercegét, a vámpírt, a legjobb barátomat. Titokban, a szívem mélyén mindig is tudtam, egyszer visszatalálnak egymáshoz. Mikor először láttam őket, egymás mellett ültek. Grace lábait ölelgetve, idegesen várt, Bryan pedig ujjait tördelve mesélte el a történteket. Már akkor tudtam, egymásnak vannak teremtve, ahogy egymásra néztek, egymáshoz értek. A levegő szikrázott és tiszta, őszinte szerelemmel telt meg. Ezek szerint, nekem mást teremtett az úr, más volt az én Nagy Ő-m, de én mégis beleestem abba a lányba. Ellenszegültem volna a forgatókönyvnek? Ez nem az én hibám volt, talán így volt ez megtervezve.

Izgatottan sétáltam a belvárosi szupermarket egyik ékszerboltja felé. Karácsony előtt jártunk egy nappal, és most mentem átvenni az ajándékát. Két hete rendeltem meg. Először fogalmam sem volt mit vehetnék neki, majd megláttam ezt. A medál egy egészen apró szív volt, oldalain ugyanolyan méretű angyal szárnyakkal. Megmertem volna esküdni, hogy tetszeni fog neki. A hónapok leforgása alatt eléggé kiismertem ízlését, aminek igencsak örültem. Utam közben fülemben nevetése vízhangzott, gyönyörű mosolya pedig szemeim előtt lebegett. Örömmel vettem át a nyakláncot az idős úrtól, majd sietve indultam otthonomba, hogy biztonságba helyezhessem.

~Grace Michael~

Hirtelen nyitottam ki szemeimet és zihálva ültem fel az ágyamban. Kifújtam a betartott levegőt, körbenéztem, mikor megláttam egy, az ágyamon ülő személyt. Ijedtemben szinte leestem róla, ám egy kar megragadott, mielőtt a padlón pihenhettem volna. Villámcsapásként ért a felismerés, a pillanatban, amikor megláttam az idegen arcát. Haja, mint mindig most is kócos volt, egy fekete, szűkszárú melegítőnadrágot, és egyszerű pulóvert viselt. 

– Shane, mit keresel itt? – hajamat, mely összevissza állt próbáltam némileg helyrehozni. Lassan végignézett rajtam és bágyadtan elmosolyodott látványomon. 

– Gondoltam nem akarsz egyedül ünnepelni. – Megráztam a fejem és számat felfelé görbítettem, majd azzal a lendülettel ki is küldtem a szobából, hogy nyugodtan felöltözhessek.

A karácsonyfát már tegnap feldíszítettük, mára már csak egy normális étel elkészítése maradt, amit gyakorlatilag ráhagytam, mivel ő tudott főzni, én meg katasztrófa voltam a konyha környékén. Nevetve néztem, ahogy munkálatai közben bohóckodott. Igazából, rettentően fájt, hogy Bryan nem lehetett velem, de nem akartam elrontani barátom karácsonyát az én szomorúságommal. Milyen barát lennék, ha képes lennék erre? Lepleztem elkeseredettségemet.

- Ideje ajándékozni! – ugrott a kanapéra. Délután öt óra volt, már a nap is lement, felpattantam és szobámba siettem, egészen az éjjeliszekrényemig, ahova ajándékát rejtettem.

7. rész

Sziasztok! Fúú. Be kell vallanom sokat szenvedtem ezzel a résszel. Körülbelül háromszor írtam újra, mert egyik verzió sem tetszett, aztán a harmadikra úgy gondoltam már megfelelő lesz. Kicsit hosszabbra írtam, mint az előzőek, hiszen próbálok egyre hosszabb részekkel előállni nektek. Azokat mindenki jobban szereti. Meg hát én is jobban megelégszem vele, ha egy-két nap alatt összehozok 1000+ szót, minthogyha tíz alatt 100-at. Remélem elnyeri a tetszéseteket és mellesleg nagyon, de tényleg nagyon hálás lennék néhány kommentért.. Kérlek:) 

Köszönöm a figyelmet, illetve további jó olvasást!

 Hope

Shane folytatta a majdnem mindennapos látogatásait, de nem csak nálam. Rengeteget látogatta legjobb barátját, aki már a gyógyulás útján volt. Nem tudjuk, hogy valaha visszakapja-e emlékeit vagy nem. Mindenesetre jobbnak láttam, ha nélkülem éli tovább életét és boldog lesz. Mindig kikérdeztem az állapotáról, hogy mikről beszélgettek és egyéb dolgokról, ami máskor unalmas lett volna, most viszont mindennél jobban tudni akartam. Jól volt. A baleset három hete történt. Az orvosok azt ígérték, ha minden jól alakul pár nap múlva hazamehet. Ez így is történt. Shane elmondása szerint boldog volt, de állandóan mesélt egy angyalról, akit álmában látott. Azt mondta, meg akarja találni. Hogy meg kell találnia. Egy angyal? Én lennék az? Talán mégis emlékszik rám? Vagy az csak egy egyszerű álom volt? A kérdéseimre nem kaptam választ. Az utóbbi időben visszamentem dolgozni. Szerencsére a főnököm rendes fickó volt és megértett, amikor azt mondtam esélyem sem volt bejönni. Persze a valódi okát nem tudta, de nagyon hálás voltam érte, hogy nem rúgott ki. Cserébe most már rendszeresen bejártam mindennap. Mr. Sittleford megkért, hogy pincérkedjek szállítás helyett, mert az előző dolgozó kilépett. Elfogadtam, így minden reggel kilenckor már a pult mögött álltam várva a vevőkre. Ketten szolgáltuk ki őket, akik mindig rengetegen voltak.

Egyik nap éppen volt egy kis szabadidőm, tehát leültem az egyik pult mögött elhelyezett székre, amikor belépett egy srác. A csengő hallatára odanéztem gondolván már megint állhatok fel. Kétségbeesés fogott el, mikor megláttam ki is volt ő valójában. Lazán sétált a pult felé, majd rám emelte tekintettét és döbbenten megállt. Úgy álltam ott, mint egy élettelen fadarab. Erőt gyűjtött magán és közelebb lépett. – Szia Grace – suttogta. Hangja hallatán szívem hatalmasat dobbant. Erőteljesebben kezdtem venni a levegőt. Nem bírtam megszólalni. Köszönésképp szaggatottan bólintottam. – Úgy tudtam nem ehetsz pizzát. – szólaltam meg remegő hanggal. Halványan elmosolyodott és megrázta fejét. – Shane-nek viszem. – mondta még mindig halkan. Olyan édes volt a mosolya, de nem volt őszinte. Vajon emlékezett rám? Miért volt ilyen? Ha nem tudta volna, ki vagyok nem viselkedett volna így, és a nevemre is emlékezett. – Miért nem ő jött? – lassan emeltem rá tekintetem. Olyan rég láttam már. Meg akartam ölelni, de nem tehettem. Emlékeznem kellett miért jöttem el akkor. – Nem tudom. – enyhén megrántotta a vállát. Szemei szebbnek tűntek, mint valaha. Tökéletesebb volt, mint azelőtt. – Csilis? – tereltem el a témát mire bólintott. Gyorsan hátravittem Kate-nek a rendelést, majd visszamentem, ahol még mindig Bryan állt. A zsebemben lévő készülék rezegni kezdett, ismeretlen szám volt. Ó, hogy utálom én az ismeretlen számokat, azonban ez a hívás más volt. Pár méterre álltam a pultról, tökéletes rálátással a mellette álló fiúra. Engem figyelt. A telefonba beszélő nőtől hallott információra szemeim kikerekedtek. Nem tudtam elhinni. Miért pont most? Miért nem lehetett hamarabb? A bíróság elfogadta a kérelmünket. Már nem vagyunk eltiltva egymástól. Remegő végtagokkal sétáltam oda hozzá. Érdeklődően nézett rám. Valószínűleg idegességem jól látható volt. – Emlékszel valamire? – kérdeztem, mire bólintott. – Rád – hangja annyira halk volt, hogy még én is alig hallottam. – beszélnünk kell – tette hozzá ugyanolyan halkan. Most rajtam volt a sor hogy bólintsak. Nem tudtam nemet mondani. – Shane érted jön munka után – fejezte be miután megkapta a válaszom. Nem mondtam semmit. Bementem a konyhára a pizzáért és a kezébe nyomtam, ő pedig megadta a megfelelő pénzösszeget, majd hátat fordított és kisétált. Dühösen vertem a fejem a pultba, és leültem az egyik székre. Ujjaimat megállás nélkül tördeltem. Ezt nem kellett volna. Nem így kellett volna történnie. Nem kéne emlékeznie rám. Nem most kellett volna jönnie annak a hívásnak, hanem hónapokkal ezelőtt. Egy hónapja voltam nélküle, elkezdtem építeni a falat magam körül és most lerombolta. Már megint. Másodjára teszi ezt. Idegesen doboltam lábaimmal, majd úgy döntöttem folytatom a munkát. Semmi kedvem nem volt megkockáztatni, hogy kirúgjanak.

Hamar véget ért a munkaidőm. Túl hamar. Percek múlva Shane is megérkezett. Beültem a kocsiba mire rám vigyorgott. 

– Miért kellett ezt? – kérdeztem tőle cseppet sem kedvesen. Arca elkomorodott.

– Grace, te vagy az egyetlen, akire emlékszik. Hiányzol neki. – mondta teljes komorsággal, majd megállt Bryan háza előtt. Kiszálltam a járműből, de még visszafordultam. 

– Köszönöm – néztem rá, mire aprót bólintott és elmosolyodott. Míg ő elhajtott én az ajtó elé léptem. Nagy levegőt vettem és bementem a rég nem látott lakásba. Lassan sétáltam befele. Megpillantottam a kanapén szétterült alakját. Leültem mellé és édes szuszogását hallgattam, mígnem elhalkult szemeit pedig kinyitotta és felült. 

– Öhm. – vakargatta a tarkóját 

– Sajnálom. – nézett rám zavart tekintettel. Elmosolyodtam és megráztam a fejem jelzésképp, hogy semmi baj. Miért is haragudnék? Hiányzott már ez. Hiányzott Ő. Percek óta csöndben ültünk egymás mellett. Egyikünk se tudta mit kell ilyen helyzetekben mondani. Hirtelen sóhajtott egy nagyot, majd megszólalt. 

– Grace – ejtette ki a nevem halkan. Ránéztem várva, hogy folytassa. 

– Nem emlékszem mi történt. Nem tudom mi volt köztünk, de azt tudom, hogy sokat jelentesz nekem. – árulta el miközben a lábfejeit tanulmányozta. Talán zavarban volt vagy nem akart rám nézni. 

– Jobb, ha elfelejtesz és folytatod az életed nélkülem. Légy boldog. – hangom remegett. Én magam sem hittem el, hogy képes voltam kimondani, de nem emlékezett semmire. Jobb, ha boldog lesz. Valami mindig közénk állna. Így jobb lesz. Akkor legalábbis úgy gondoltam. 

– Kérlek, mondj el mindent velünk kapcsolatban. – suttogta mire megráztam a fejem. Összeszorítottam a szám és a szememet törölgettem. Nem akartam sírni, de fogalmam sem volt mit tegyek. 

– Sajnálom. – mondtam ki akadozottan, felkaptam a kabátom és egyéb személyes tárgyaimat és kifutottam az épületből. Bryan utánam kiáltott, de nem figyeltem rá. A hó szakadt én pedig futás közben öltöztem felfele, majd mikor elég messze kerültem lassítottam a tempón. Körülnéztem a környéken. Bradford utcái karácsonyi díszekkel teltek meg. A kopott ajtókat koszorúk, régi házakat most égősorok díszítették. Az egész város karácsonyi hangulatban tündöklött. Télapó sapkás fiatalok sétálgattak tömegesen. Gyerekek futkároztak a hóban, karácsonyi dalokat énekeltek, néhányuk játékokat mutogatott fáradt szüleiknek. Összehúztam magamon a cipzárt. Kezdtem fázni. Mindig is szerettem a karácsonyt, annak ellenére, hogy általában olyanokkal töltöttem, akik nem sokat számítanak nekem, vagy éppen egyedül. Sokszor volt olyan, hogy egy munkatárs tudván nincs senkim, meghívott hozzájuk. Ilyen esetekben mindig elfogadtam az ajánlatot, hiszen még mindig jobb, mint egyedül. Habár karácsonyig még volt néhány hét a körülöttem lévők közül már mindenki áhítattal várta az említett ünnepet. Azt hiszem, idén egyedül leszek. Persze ott van Shane, de őt megkérem, hogy legyen Bryannel. Nem volt szép tőlem, hogy úgy elrohantam, de… 

- Erre nincs mentség Grace. – mondta a fejemben lévő kisördög, ami amúgy eredetileg is fura, de egy angyal esetében még zavarba ejtőbb. A lény ezután el is tűnt. Alapvetően csak a képzeletem játéka volt ez az egész. Szerintem kezdek megőrülni. Bizonyára ez történik. Útközben rájöttem, hogy egy idióta vagyok. Visszakaphattam volna, de én eldobtam a lehetőséget és elszaladtam. Hogy miért? Féltem. Féltem, hogy újra elrontanék valamit és örökre elveszteném, amit most nemrég tettem. Hát ez megcsináltad Grace Michael, gratulálok! Idegesen álltam meg az ajtó előtt és átfagyott ujjaimmal kezdtem kutatni a kulcsom után.