11. rész

Sziasztok! Először is szeretnék elnézést kérni a késedelemért, de nem volt a történettel kapcsolatos ihletem, illetve még le is betegedtem. Nehezen, de bemerem kockáztatni, hogy időpontra hozom a következő részeket. Ez hetente egyszer fog megtörténni, szerdánként. Ha késés következne be, előre közlöm veletek. Na, nem is pazarlok több sort az idegtépően unalmas beszédemre, inkább hagylak titeket nyugodtan olvasni. 

Remélem tetszeni fog! Hagyjatok nyomot magatok után!

Hope

Teljes erőmből futottam a sötétségbe borult erdőben. Valami üldözött, valami nagy, ijesztő és ismeretlen. A kimerültségtől kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg. A tüdőm összeszorult, szívem túl hevesen vert, szervezetem nem jutott elegendő oxigénhez. Az állatok, a növények, a fák segélykiáltása, figyelmeztetése visszhangzott a fejemben. Ez mind nekem szólt, veszélyben voltam. Az erdőben élő teremtmények mind rettegtek, azonban ők jelenleg biztonságban voltak. A szörny engem akart, nem tudtam miért, de nem hagyott elmenni. Megállás nélkül loholtam, amíg csak lábaim, illetve légzőszervem engedte. Azonban nem bírtam tovább, a földre zuhanva kapkodtam levegő után. A halál iszonyatos érzete hálózta be a környéket, a félelem testemet reszketésre kényszerítette. Megpillantottam az engem űző lényt, aminek láttán rájöttem mi is volt Ő valójában. Hátán fekete szárnyak éktelenkedtek, ruhái szintén a sötét színt részesítették előnyben, ellenben szemei pirosan izzottak. Senkinek sem kívánom a látvány, mit nekem e démon okozott. Mocskos volt és rémisztő, ijedségem láttán pedig ajkait gúnyos mosolyra húzta. Nem szólalt meg, csak vészesen közeledett.  Koromszínű, hosszú, kócos haja arcába lógott ezzel eltakarva fél ábrázatát. De mit is akart tőlem egy ilyesfajta egyed? Egy démon volt, akik csak akkor másznak elő a tűz világából, ha nélkülözhetetlen okuk van rá. Mit tettem én, hogy e szörnyűséget érdemeltem? Legborzalmasabb cselekedetem sem ér fel ahhoz, hogy egy ilyentől kapjam büntetésem. A több mint ötszáz évvel ezelőtti háborúban a pokolban élő lények egyességet kötöttek. Így az angyalok kénytelenek voltak segítséget kérni Istentől, illetve a másik nemes természetfelettitől, a tündérektől. Azonban az alvilág lakosai erősebbnek bizonyultak. Létszámuk növekedett, miénk pedig csökkent. Egyre több védőszent vált démonná, tehát a vezetők száműzették őket a holtak világába. Hogy váltak volna más fajtává? A nem tisztaszívű angyaloknak egy idő múlva feketedni kezdenek szárnyaik, szép lassan átváltoznak. Isten azért teremtett minket ekképpen, hogy ne éljenek köztünk árulók. Hisz’ az Ő házában hitszegők nem kaphatnak helyet. E küzdelem időnként újra kezdetét veszi. A misztikus lények a pokol és mennyország között küzdenek öncélú problémáik végett. A Földön történő harcokkal sodorjuk veszélybe az emberi fajt, méghozzá úgy, hogy ők erről tudomást sem szereznek. Békésen élnek lakhelyükön teljes mértékben tudatlanul.

Elém lépett, türelmetlenül vártam mikor csap le és vet véget szenvedésemnek, ám ez nem történt meg. Egy mély, rekedt hang szólalt meg a hátam mögül. A forrás irányába fordítottam tekintetem, ahol megláttam egy, az árnyak közül előlépő embernek tűnő személyt.

-      Köszönöm Reagan, most már távozhatsz – mondta a középkorú, őszülő félben lévő férfi. A szörny bólintott, majd szánakozva lenézett rám.

-      Még találkozunk – Címezte nekem utolsó mondatát és eltűnt a rengetegben. A férfi elém lépett és érdekesen méregetni kezdett, nem beszélt többet. Tisztában voltam vele ki volt Ő, azonban fogalmam sem volt arról, mi volt Ő.

Erőmet összeszedve tápászkodtam fel és álltam szembe az ismerős ismeretlennel. Kihúztam magam és ugyan belül rettegtem, bátorságot színlelve néztem barna szemeibe. A velem szemben álló személy elvigyorodott, majd a világ forogni kezdett.

Hirtelen egy rémisztő helyen találtam magam. Körülnéztem a házban, ami a szó szoros értelmében hatalmas volt, habár nem szívesen tartózkodtam ott. Minden fekete, illetve vörös volt, az ablakon kívülről különös piros fények áradtak a lakáson belülre. A bútorzat régies volt, akárcsak a tapéta, illetve az óriási kandalló. Forróság volt, akárcsak a pokolban, és abban a pillanatban jöttem rá mindenre.

A férfi maga volt az Ördög, az angyalok legfőbb ellensége.

Az ajtón ugyanaz a személy lépett be, de most nem volt egyedül. Bryan követte őt lehajtott fejjel, járása furcsa volt, mintha nem lett volna magánál. A rosszakaróm ódivatú, fekete öltönyt viselt, a fiú pedig szokásos öltözékét. Az eddig földre bámuló vámpír most rám emelte tekintetét, ami vérpirosan világított. Szemében segélykérést, sajnálatot, valamint félelmet láttam.

Rémülten hátrálni kezdtem, miközben a sátán egyre csak közeledett. Zavart voltam, nem értettem mi történik, mint ahogy azt sem mit akart tőlem. Nem akartam, hogy bántsa Őt, nem akartam, hogy bántson bárkit is.

Ijedtségemen gúnyosan megrázta a fejét, de továbbra is felém lépkedett. Már a falnak ütközve néztem fel magas alakjára.

-      Te nem lehetsz az apám. – Hallattam e szavakat idegesen összeszorított fogaimon keresztül. Cinikusan felnevetett, majd megállt előttem.

-      Anyád egy gyönyörű angyal volt. Kár, hogy nem bírta sokáig.

Akaratom ellenére is elöntött a düh, nem ismertem, de ebből következtetve nem ő tehetett örökbe adásomról. Végtagjaim remegtek, testem úgy égett a haragtól, mintha tűz borított volna el. Kinyitottam szemeimet, miket időközben becsuktam és riadtan, valamint meghökkenten tapasztaltam, hogy az nem csupán csak egy érzelem volt. A fénycsóvák védelmező burokként vettek körül, kezeim lángoltak, de nem fájtak, nem károsodtak. Elképedten vizsgálgattam őket, majd átnéztem a pirosló forróságon, ahol ott ált a két alak. Apám kikerekedett szemekkel figyelt, Bryan pedig döbbenten méregetett. Ő se értette mi is történik valójában, akárcsak én.

-      Én ezt nem akarom! – Suttogtam halkan, miközben az általam okozott veszélyes forróságot tanulmányoztam, ami kijelentésemre kisebbé vált.

-      Állj! – Ordítottam el magam, mire a veszedelem váratlanul eltűnt.

Ott álltunk hárman, tudatlanul, az ördöggel, a pokol kellős közepén.

~ Mesélő ~

A kastélyra csönd és nyugalom borult. A helységben tartózkodók elméjét gondolatok tömkelege árasztotta el. A fiú vágyakozóan tekintett a rémült lányra, aki semmit sem értett az egészből. Bryan akart menni, meg akarta ölelni, de nem tehette. Az alvilág ura megtiltotta neki, most már az ő szolgája, azt kell tennie, amit ő mond. Ő pedig azt mondta maradjon itt és ne tegyen semmit. Azt mondta nézze a szenvedő angyalt és szenvedjen ő is vele együtt. Megtette, engedelmeskedett neki, mert halála után nem akart ide jutni. Meghalni sem akart, úgy nem vigyázhatott volna az értetlen lányra, aki még mindig ott állt egyedül.

Ő azt hitte a fiú nem szereti, azt hitte nem akarja őt, de ő igenis akarta. Mindennél jobban akarta, hogy megölelhesse törékeny kis testét, megérinthesse puha arcát, megcsókolhassa mézédes ajkait. De nem tehette, mert a főnök nem engedte, azt beszélte, ha megteszi bántja az ártatlan leányt, a védőszentet, aki a sátán gyermeke. Lehetséges ez? Életet adni egy gyermeknek, ki e két teljesen ellentétes fajtól származik? A jótól és gonosztól egyaránt? Ő most a jó, vagy a gonosz vagy talán mindkettő? Ő csak a jó lehet, Bryan hitt benne, hogy ő tisztaszívű volt. Hiszen, ha nem lett volna, már a démonoknál röhögcsélne a tehetetlen emberek szerencsétlenségén. De ő még mindig hófehér volt és különleges, senki nem látott még mogyoróbarna szemekkel rendelkező őrangyalt. A legtöbbjük kék, esetleg zöld íriszeket birtokol, rendkívül ritka a kakaószín.

A hamis úr hirtelen felnevetett és közeledni kezdett a lány felé, aki kétségbeesett tekintettel figyelte mozdulatait.