tag:blogger.com,1999:blog-53820181923479589052024-03-06T06:31:03.249+01:00Between heaven and hellHope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.comBlogger18125tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-83033770291839845572016-02-28T17:08:00.003+01:002016-02-28T17:08:56.507+01:00KÖZÉRDEKŰ!Sziasztok!<br />
Húha, nagyon rég jelentkeztem, de most itt vagyok akár tetszik, akár nem.:D<br />
Lenne egy igazán fontos hírem, amit megszeretnék veletek osztani. Úgy döntöttem újraírom, majd folytatom a blogot, mivel beleszerettem a szereplőkbe az alaptörténetbe. Újraírom a már megint részeket, hiszen van mit javítani, nem is keveset. Rájöttem, hogy nagyon elsiettem a cselekményeket, illetve van néhány abszurd szál is a történetben, így hát ráfér egy kis frissítés.<br />
A javított változat egy másik blogon fog futni(http://mennyorszagespokolkozott.blogspot.hu/), amin a prológus már meg is található. A design és a fejlécet kérlek még ne igazán vegyétek figyelembe, ez csak egy ideiglenes kinézet. A fejlécet már "megrendeltem" a designra pedig éppen egy alkalmas embert keresek. Szóvaaaaaaaal ennyi is mostanra. Alább találhattok egy kis részletet a prológusból, az egészet pedig a fent említett linken olvashatjátok.<br />
Remélem tetszeni fog, véleményeket várom!<br />
<br />
"<span style="font-family: Calibri, sans-serif; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Nem
féltem többet, nyugodttá váltam. Hátamon a fájdalom tengerében valami furcsát
éreztem, viszketett, elnehezült, mozgott; ott volt valami. Magam körül vért
láttam, a saját vérem. Nem estem kétségbe, nem pánikoltam be, különösen,
furcsán nyugodt voltam. Valami a hatalmába kerített, nem voltam egyedül."</span>Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-77795180863182757292015-07-30T17:30:00.001+02:002015-07-30T17:30:03.351+02:0012. rész<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><span style="font-size: 17px;">Sziasztok zöldborsók!</span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><span style="font-size: 17px;">Nagyon sok késéssel megfűszerezve, (amit rettentően bánok) de most már végre valahára bejelenthetem, hogy megérkezett a tizenkettedik fejezet. Ahogy láttam, egy olvasót is elvesztettem a hasszú odő elteltével, azonban remélem, hogy egyszer mégis visszatalál hozzám, illetve, hogy a többiek nem hagytak el.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><span style="font-size: 17px;">Mindenesetre minden kedves olvasómnak köszönöm, hogy itt volt/van vagy talán lesz is.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><span style="font-size: 17px;">Most pedig, nagy örömmel adom át eme részt. Kellemes olvasást, illet szorgos kommentelést kívánok!</span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><span style="font-size: 17px;"><br /></span></span></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt 7.1pt; text-align: right;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><span style="font-size: 17px;">Hope</span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif; font-size: 13pt;">~ Bryan Gray ~</span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Az utóbbi időben
Shane egyre többet látogatott meg. Szinte biztos voltam benne, hogy ennek oka
az volt, hogy leszoktathasson a kábítószerekről. A gond csak az volt, hogy
nekem ez nem ment. Végül oda már eljutottam, hogy előtte nem szedtem őket
csakhogy azt higgye, beválik a módszere. Nem önzőségből tettem, nem is azért,
hogy kiszúrjak vele, egyszerűen azt akartam, hogy boldog legyen és ne az én
gondjaimra pazarolja el az idejét, hiszen mindketten tudtuk, hogy az milyen
fontos, habár én túl sokat kaptam, mint kellett volna, nekem már úgyis mindegy
volt. Talán kissé negatív volt a hozzáállásom, de az akkori felállásban, az
akkori érzelmeimmel nem tudtam máshogy felfogni a helyzetet. A testem élt,
mozgott, lélegzett, azonban a lelkem helyén egy hatalmas űr tátongott. Már nem
reménykedtem, nem hittem, nem szenvedtem, nem szerettem. Nem fájt semmi, örömöt
sem éreztem, helyette viszont ott volt a rettegett fekete üresség. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Nyugodtan iszogattam
a megszokott tablettás vizemet, ami még mindig undorító volt és egyáltalán nem
vér ízű. Mindegy, a lényeg, hogy tápláljon. Tíz perce kellett volna elindulnom
a haverjaimmal való találkozóra. Igaz, semmit sem jelentettek számomra, de
tőlük származott az anyag, mellesleg nem éppen józan állapotban teljesen
mindegy kivel tölti az ember az időt. Most is késtem, hiszen mindig megteszem,
csak azért, hogy tudják, én nem leszek az, aki ugrik minden gondolatukra, ez az
egyik oka annak, hogy tisztelnek, gyakorlatilag a csapat fejének tartanak. A
másik ok pedig, hogy tudják, többen se tudnának kidobni, minden bizonnyal
tisztában vannak vele, hogy erősebb vagyok náluk. Néhányuknak volt már részük
haragomban és mit ne mondjak, nem élvezték. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">103 esztendős
vámpírként még a fiatal egyedek közé tartozom, mivel nem változtatnak át
valakit minden percben, ehhez idő szükséges. Megfontoltnak kell lenni, hogy kit
válasszunk, az embernek, intelligensnek, de erősnek kell lennie, illetve
szükség van akaraterőre is. Ezek mind fontos jelzők egy ilyen lénynél, ha ez
nem lenne meg, az ember már az átváltozás folyamatában meghalna. Nem egyszer
történt már ilyen eset. Mielőtt átváltoztatunk valakit, hónapokig figyeljük.
Fel kell keltenie az érdeklődésünket, azt kell gondolnunk: ’Na, ő kell nekem!’.
Aztán jön a megfigyelés, hogy biztosan megfelel-e az elvárásoknak, majd, a legalkalmasabb
pillanatban elkapjuk. Az átváltozás napokig, akár hetekig is eltarthat és
igencsak nagy fájdalmakkal is járhat, de ez persze a személytől és
akaraterejétől függ. Az egész folyamat a szándékot, valamint a kitartást teszi
próbára. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">~ Grace Michael ~<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Levegőt kapkodva
ültem fel és söpörtem ki izzadt hajtincseimet arcomból. Már körülbelül öt perce
kelhettem fel, de még mindig hihetetlen módón ziháltam. Homlokom forró volt,
akárcsak a pokol tüze az álmomban, illetve a szoba is forgott körülöttem. Sejtettem
mi lehetett a probléma, viszont angyallétem végett még soha nem voltam beteg,
ezért nem is értettem, hogy történhetett mindez. Nehezen, de felkeltem,
összeszedtem magam és elindultam a gyógyszertár felé. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Az enyhe napsütésben
sétáltam a célom felé. Hallottam a madarak halk csicsergését, illetve éreztem
bőrömön a napsugarak enyhe csípését. Kezdtem jobban érezni magam, a fejem
lüktetése elmúlóban volt, szédülésemnek pedig nyoma veszett. Mire odaértem a
patika kövezett lépcsője elé, azon kaptam magam, hogy nem értem miért is vagyok
itt. Teljesen egészségesnek éreztem magam, mintha a reggeli incidens meg sem
történt volna, azonban mikor felvillant néhány kép rémálmomból, akaratlanul is
összerezzentem. Visszaindultam a lakásomra, közben pedig folyamatosan apám és
Bryan kapcsolatáról kattogott az agyam. Vajon ismerik egymást?<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Ahogy a forró
aszfalton caflattam, észrevettem, hogy a madarak nem a megszokott hangnemben
daloltak. Vészjósló volt és mindentudó. Megtorpantam mikor észleltem, hogy
körém gyűltek és engem próbáltak figyelmeztetni valamire, valami rosszra. Beszédük
értelmetlen volt, nem értettem pontosan, annak ellenére sem, hogy minden
erőmmel azon voltam, hogy figyelhessek. Az idegesség úrrá lett rajtam,
valamilyen oknál fogva nem értettem beszédük, és ez igazán szokatlan volt
számomra. Végignéztem az utcán, az emberek mindenféle észrevétel nélkül
sétálgattak, úgy tűnt semmit sem látnak a körülöttem történő eseményekből,
ezáltal még zavarodottabbá váltam. Gyorsan tekingettem egyik állatról a másikra,
mind ugyanúgy néztek, ki. Mindenük koromfekete volt, kivétel a rám villogó
vérpiros szemeik. Ajkaim szétnyíltak, a döbbenettől. Beharaptam számat és
zaklatottan rágcsálni kezdtem. Figyeltem, ahogy elcsöndesednek, majd lassan,
egyesével elhagyják a helyet. A fejemet megrázva siettem tovább. Útközben
kiráncigáltam zsebemből a telefonom és tárcsáztam Shane számát. Nem kellett
sokat várni, hogy válaszoljon hívásomra, néhány csörgés után már hallhatta
nyugodnak nem nevezhető hangom. Szinte futólépésben közeledtem otthonom felé,
miközben kérlelő hangnemre váltva megkértem a fiút, hogy a lehető leggyorsabban
érjen oda. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Éveknek tűnő percek
teltek el, miközben a kanapén ülve türelmetlenül vártam Shane érkezését. Ideges
voltam, és féltem. Rossz érzések kerítettek hatalmába, éreztem, hogy valami
közeledik. Éppen a múlt éjjel tapasztalt álmomon gyötrődtem, amikor valaki
berontott a házba. Hangos zihálást hallottam az ajtótól, a tulajdonost azonnal
felismertem, így a helyemen maradva tovább folytattam eddigi tevékenységemet.
Szemeim előtt két fekete bakancs jelent meg. Felnéztem az illetőre, akinek feje
tetején haja összekócolva, kissé izzadtan lógott homlokára, felsőtestén fehér
póló díszelgett, lábait pedig térdig takarta egy terepszínű nadrág. Szemei
kissé megkönnyebbülten pislogtak, ahogy észrevette, hogy semmiféle fizikai
bántalmat nem szereztem. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Mi
történt? – kérdezte a srác, miközben leült mellém a barna bőrkanapéra.<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Lázas
voltam. – húztam fel lábaimat és öleltem át őket. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Shane kérdő
tekintettet nézett rám, ezzel azt mutatva, hogy nem érti aggodalmam. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: 0cm;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Shane,
angyal vagyok. – suttogtam magam elé meredve. – Az angyalok soha nem betegek. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Figyeltem a reakcióját, ahogy arcán megjelent
a döbbentség és a zavarodottság. Halványan elmosolyodtam a gondolatra, hogy
Shane, aki mindig talál megoldást, most tehetetlen. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: 0cm;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Valami
a közelben van. – mondtam neki alig hallhatóan, hogy kicsit elmagyarázzam a
helyzetet. – Nem kéne itt lennie. Az Alvilágba való. – Néztem rá miután
kiejtettem számon a nevet. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Nem mondtam neki többet, a legfontosabb
információkat elhallgattam, de még nem volt itt az ideje, hogy tudja. Még nem
tudhatta meg, hogy ki vagyok én, hiszen még én sem álltam készen rá, de
mindezek ellenére eljött értem. Eljött, és ezzel megtudtam az igazat. Ennek
hatására rengeteg életemben történt furcsaságokat megértettem. Ezek között, azt
is, hogy miért írt levelet apám, hogy miért akart találkozni. El akart vinni
innen, el akart vinni magával, örökre. Csak ültem ott némán, vékony karjaimmal
lábaimat átölelve. Nem beszéltem, egyikünk sem beszélt. Így ültünk órákon keresztül,
egészen addig, amíg a szoba sötétségbe nem borult. Ekkor egy mély kacajt
hallottam a bejárati ajtó felől. A hang ismerős volt, tudtam ki az, hiszen
hallottam már álmomban, viszont annál inkább hagytam volna ki a találkozást. A
találkozást, ami a Tűz Világába vezetne célul. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">A fiú felpattant mellőlem és védekezően állt
testem elé.<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Shane,
- szólítottam meg barátomat. – Ne, tudom ki az.<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">A félhomályban láttam, hogy bólint, majd
kissé arrébb áll előlem. Az ajtó abban a pillanatban csapódott ki, én pedig
néhány másodperc múlva megláttam a fekete ruhába borított démont. Szemei
vörösen izzottak, szárnyai, haja, és teste azonban szinte beleolvadt a
sötétségbe, hiszen oda tartozott. Elvigyorodott és lassú léptekkel közeledett
felém. Ismertem már ezt a mosolyt, a diadalmas mosolyt, ami mutatja, hogy ő
győzött. <o:p></o:p></span></div>
<br />
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: 0cm;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Reagan.
– álltam föl immár én is eddigi ülőhelyzetemből és a szörnyre szegeztem
tekintetem.<o:p></o:p></span></div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-13226529980586087412015-03-12T17:04:00.000+01:002015-03-12T17:04:20.349+01:00KÖZÉRDEKŰ!Sziasztok!<br />
Most nem új résszel jelentkezem:/<br />
Az első, amit szeretnék mondani, hogy sajnálom, hogy nem hoztam új részt, de egy ideig még ne is számítsatok rá. Nem csak ezen, a másik blogomon is.<br />
Mostanában eléggé elvagyok havazva, illetve ihletem se nagyon van, szóval nem tudok mit kezdeni.<br />
Mindenesetre igyekszem minél hamarabb írni!<br />
<br />
HopeHope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-76028828076466074952015-03-04T14:17:00.002+01:002015-03-06T18:32:05.224+01:0011. rész<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: inherit;">Sziasztok! Először is szeretnék elnézést kérni a késedelemért, de nem volt a történettel kapcsolatos ihletem, illetve még le is betegedtem. Nehezen, de bemerem kockáztatni, hogy időpontra hozom a következő részeket. Ez hetente egyszer fog megtörténni, szerdánként. Ha késés következne be, előre közlöm veletek. Na, nem is pazarlok több sort az idegtépően unalmas beszédemre, inkább hagylak titeket nyugodtan olvasni. </span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: inherit;">Remélem tetszeni fog! Hagyjatok nyomot magatok után!</span></span></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: right; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: inherit;">Hope</span></span></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjxHGNuZ4mVFJ7WB6WItaPG3M_ikJMlwBgE_Re8xj7w38AbGYsLr4W_s3qJITYjVp0dULoz950kxgwxbaFrBGoajctXXczE2AYZS6Xk2bs1UZhl7sIFudTzLyoYBYv0x7t2A31TDc51S9Ze/s1600/ddd.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjxHGNuZ4mVFJ7WB6WItaPG3M_ikJMlwBgE_Re8xj7w38AbGYsLr4W_s3qJITYjVp0dULoz950kxgwxbaFrBGoajctXXczE2AYZS6Xk2bs1UZhl7sIFudTzLyoYBYv0x7t2A31TDc51S9Ze/s1600/ddd.jpg" /></a></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: inherit;"><br /></span></span></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: right; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;"><br /></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><span style="font-size: 13pt;">Teljes erőmből
futottam a sötétségbe borult erdőben. Valami üldözött, valami nagy, ijesztő és
ismeretlen. A kimerültségtől kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg. A tüdőm
összeszorult, szívem túl hevesen vert, szervezetem nem jutott elegendő
oxigénhez. Az állatok, a növények, a fák segélykiáltása, figyelmeztetése </span><span style="font-size: 17px;">visszhangzott</span><span style="font-size: 13pt;"> a fejemben. Ez mind nekem szólt, veszélyben voltam. Az erdőben élő
teremtmények mind rettegtek, azonban ők jelenleg biztonságban voltak. A szörny
engem akart, nem tudtam miért, de nem hagyott elmenni. Megállás nélkül
loholtam, amíg csak lábaim, illetve légzőszervem engedte. Azonban nem bírtam
tovább, a földre zuhanva kapkodtam levegő után. A halál iszonyatos érzete
hálózta be a környéket, a félelem testemet reszketésre kényszerítette. Megpillantottam
az engem űző lényt, aminek láttán rájöttem mi is volt Ő valójában. Hátán fekete
szárnyak éktelenkedtek, ruhái szintén a sötét színt részesítették előnyben,
ellenben szemei pirosan izzottak. Senkinek sem kívánom a látvány, mit nekem e
démon okozott. Mocskos volt és rémisztő, ijedségem láttán pedig ajkait gúnyos
mosolyra húzta. Nem szólalt meg, csak vészesen közeledett. Koromszínű, hosszú, kócos haja arcába lógott
ezzel eltakarva fél ábrázatát. De mit is akart tőlem egy ilyesfajta egyed? Egy
démon volt, akik csak akkor másznak elő a tűz világából, ha nélkülözhetetlen
okuk van rá. Mit tettem én, hogy e szörnyűséget érdemeltem? Legborzalmasabb
cselekedetem sem ér fel ahhoz, hogy egy ilyentől kapjam büntetésem. A több mint
ötszáz évvel ezelőtti háborúban a pokolban élő lények egyességet kötöttek. Így
az angyalok kénytelenek voltak segítséget kérni Istentől, illetve a másik nemes
természetfelettitől, a tündérektől. Azonban az alvilág lakosai erősebbnek
bizonyultak. Létszámuk növekedett, miénk pedig csökkent. Egyre több védőszent
vált démonná, tehát a vezetők száműzették őket a holtak világába. Hogy váltak
volna más fajtává? A nem tisztaszívű angyaloknak egy idő múlva feketedni
kezdenek szárnyaik, szép lassan átváltoznak. Isten azért teremtett minket
ekképpen, hogy ne éljenek köztünk árulók. Hisz’ az Ő házában hitszegők nem
kaphatnak helyet. E küzdelem időnként újra kezdetét veszi. A misztikus lények a
pokol és mennyország között küzdenek öncélú problémáik végett. A Földön történő
harcokkal sodorjuk veszélybe az emberi fajt, méghozzá úgy, hogy ők erről
tudomást sem szereznek. Békésen élnek lakhelyükön teljes mértékben tudatlanul. <o:p></o:p></span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 7.1pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Elém lépett,
türelmetlenül vártam mikor csap le és vet véget szenvedésemnek, ám ez nem
történt meg. Egy mély, rekedt hang szólalt meg a hátam mögül. A forrás irányába
fordítottam tekintetem, ahol megláttam egy, az árnyak közül előlépő embernek
tűnő személyt.<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Köszönöm
Reagan, most már távozhatsz – mondta a középkorú, őszülő félben lévő férfi. A
szörny bólintott, majd szánakozva lenézett rám.<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Még
találkozunk – Címezte nekem utolsó mondatát és eltűnt a rengetegben. A férfi
elém lépett és érdekesen méregetni kezdett, nem beszélt többet. Tisztában
voltam vele ki volt Ő, azonban fogalmam sem volt arról, <i>mi</i> volt Ő.<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Erőmet összeszedve tápászkodtam fel és álltam
szembe az ismerős ismeretlennel. Kihúztam magam és ugyan belül rettegtem,
bátorságot színlelve néztem barna szemeibe. A velem szemben álló személy
elvigyorodott, majd a világ forogni kezdett.<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Hirtelen egy rémisztő helyen találtam magam.
Körülnéztem a házban, ami a szó szoros értelmében hatalmas volt, habár nem
szívesen tartózkodtam ott. Minden fekete, illetve vörös volt, az ablakon
kívülről különös piros fények áradtak a lakáson belülre. A bútorzat régies
volt, akárcsak a tapéta, illetve az óriási kandalló. Forróság volt, akárcsak a pokolban,
és abban a pillanatban jöttem rá mindenre. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">A férfi maga volt az Ördög, az angyalok
legfőbb ellensége. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Az ajtón ugyanaz a személy lépett be, de most
nem volt egyedül. Bryan követte őt lehajtott fejjel, járása furcsa volt, mintha
nem lett volna magánál. A rosszakaróm ódivatú, fekete öltönyt viselt, a fiú
pedig szokásos öltözékét. Az eddig földre bámuló vámpír most rám emelte
tekintetét, ami vérpirosan világított. Szemében segélykérést, sajnálatot,
valamint félelmet láttam. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Rémülten hátrálni kezdtem, miközben a sátán
egyre csak közeledett. Zavart voltam, nem értettem mi történik, mint ahogy azt
sem mit akart tőlem. Nem akartam, hogy bántsa Őt, nem akartam, hogy bántson
bárkit is. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Ijedtségemen gúnyosan megrázta a fejét, de
továbbra is felém lépkedett. Már a falnak ütközve néztem fel magas alakjára. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Te
nem lehetsz az apám. – Hallattam e szavakat idegesen összeszorított fogaimon
keresztül. Cinikusan felnevetett, majd megállt előttem. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;">
</span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Anyád
egy gyönyörű angyal volt. Kár, hogy nem bírta sokáig. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";"><span style="font-size: 13pt;">Akaratom ellenére is elöntött a düh, nem
ismertem, de ebből következtetve nem ő tehetett </span><span style="font-size: 17px;">örökbe adásomról</span><span style="font-size: 13pt;">. Végtagjaim
remegtek, testem úgy égett a haragtól, mintha tűz borított volna el.
Kinyitottam szemeimet, miket időközben becsuktam és riadtan, valamint
meghökkenten tapasztaltam, hogy az nem csupán csak egy érzelem volt. A
fénycsóvák védelmező burokként vettek körül, kezeim lángoltak, de nem fájtak,
nem károsodtak. Elképedten vizsgálgattam őket, majd átnéztem a pirosló
forróságon, ahol ott ált a két alak. Apám kikerekedett szemekkel figyelt, Bryan
pedig döbbenten méregetett. Ő se értette mi is történik valójában, akárcsak én.
<o:p></o:p></span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 14.0pt; mso-bidi-font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;"> </span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Én ezt nem akarom! –
Suttogtam halkan, miközben az általam okozott veszélyes forróságot tanulmányoztam,
ami kijelentésemre kisebbé vált. </span><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 14.0pt; mso-bidi-font-size: 13.0pt;"><o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 25.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18.0pt;">
<!--[if !supportLists]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 14.0pt; mso-bidi-font-size: 13.0pt; mso-fareast-font-family: Arial;">-<span style="font-family: 'Times New Roman'; font-size: 7pt;"> </span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Állj! – Ordítottam el
magam, mire a veszedelem váratlanul eltűnt. </span><span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 14.0pt; mso-bidi-font-size: 13.0pt;"><o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Ott álltunk hárman, tudatlanul, az ördöggel,
a pokol kellős közepén.</span><br />
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;"><br /></span>
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">~ Mesélő ~</span><br />
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;"><br /></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">A kastélyra csönd és nyugalom borult. A
helységben tartózkodók elméjét gondolatok tömkelege árasztotta el. A fiú
vágyakozóan tekintett a rémült lányra, aki semmit sem értett az egészből. Bryan
akart menni, meg akarta ölelni, de nem tehette. Az alvilág ura megtiltotta
neki, most már az ő szolgája, azt kell tennie, amit ő mond. Ő pedig azt mondta
maradjon itt és ne tegyen semmit. Azt mondta nézze a szenvedő angyalt és
szenvedjen ő is vele együtt. Megtette, engedelmeskedett neki, mert halála után
nem akart ide jutni. Meghalni sem akart, úgy nem vigyázhatott volna az értetlen
lányra, aki még mindig ott állt egyedül. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Ő azt hitte a fiú nem szereti, azt hitte nem
akarja őt, de ő igenis akarta. Mindennél jobban akarta, hogy megölelhesse
törékeny kis testét, megérinthesse puha arcát, megcsókolhassa mézédes ajkait.
De nem tehette, mert a főnök nem engedte, azt beszélte, ha megteszi bántja az
ártatlan leányt, a védőszentet, aki a sátán gyermeke. Lehetséges ez? Életet
adni egy gyermeknek, ki e két teljesen ellentétes fajtól származik? A jótól és
gonosztól egyaránt? Ő most a jó, vagy a gonosz vagy talán mindkettő? Ő csak a
jó lehet, Bryan hitt benne, hogy ő tisztaszívű volt. Hiszen, ha nem lett volna,
már a démonoknál röhögcsélne a tehetetlen emberek szerencsétlenségén. De ő még
mindig hófehér volt és különleges, senki nem látott még mogyoróbarna szemekkel
rendelkező őrangyalt. A legtöbbjük kék, esetleg zöld íriszeket birtokol,
rendkívül ritka a kakaószín. <o:p></o:p></span></div>
<br />
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; margin-left: 7.1pt; margin-right: 0cm; margin-top: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">A hamis úr hirtelen felnevetett és közeledni
kezdett a lány felé, aki kétségbeesett tekintettel figyelte mozdulatait.<o:p></o:p></span></div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-82009802615028775252015-02-26T18:41:00.002+01:002015-02-28T19:42:20.900+01:00Sziasztok!<br />
Jelentkeztem két blogversenyre életemben először. Drukkoljatok^^<br />
A verseny itt található:<br />
http://hellbettydirectioner.blogspot.hu/p/blogverseny.html<br />
<br />
<table align="center" cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="margin-left: auto; margin-right: auto; text-align: center;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgZj2_sVNSlUhMBs6jA8y6db-Y_Pzr2mHdL5CV9CUZTiVySUNqUtCIGX7Sqa9r4DzltgPzzRUwjvCmsFRgiwb6TlDqLCmsqVfMCC_z_808sADLoxgpOrpFLCE_GZiOru7ocG7Cl7yd9oUMF/s1600/Blogverseny.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgZj2_sVNSlUhMBs6jA8y6db-Y_Pzr2mHdL5CV9CUZTiVySUNqUtCIGX7Sqa9r4DzltgPzzRUwjvCmsFRgiwb6TlDqLCmsqVfMCC_z_808sADLoxgpOrpFLCE_GZiOru7ocG7Cl7yd9oUMF/s1600/Blogverseny.jpg" height="320" width="256" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;"><a href="http://hellbettydirectioner.blogspot.hu/p/blogverseny.html" target="_blank">Hell is for Children</a></td></tr>
</tbody></table>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<table align="center" cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="margin-left: auto; margin-right: auto; text-align: center;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglKR6LKccZKcN6J-49JBNElt54E04qns9IvilB-BkkpU67BFDWBEwerxUYYQXY_7sqPBWMiRg2zuL2m8ko6s_VUSF0zz_AHjZM84FXjTRJLmNLb-0p8SCD70bLogqBsAtuPR_Af_Fl1wVl/s1600/index.jpeg" imageanchor="1" style="margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglKR6LKccZKcN6J-49JBNElt54E04qns9IvilB-BkkpU67BFDWBEwerxUYYQXY_7sqPBWMiRg2zuL2m8ko6s_VUSF0zz_AHjZM84FXjTRJLmNLb-0p8SCD70bLogqBsAtuPR_Af_Fl1wVl/s1600/index.jpeg" height="320" width="244" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;"><a href="http://papaprazzi-blog.blogspot.hu/2015/02/verseny.html" target="_blank">Paparazzi Blog</a></td></tr>
</tbody></table>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<br />Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-60301180561823870332015-02-26T17:09:00.000+01:002015-03-01T13:27:56.773+01:0010. rész<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: inherit;">Sziasztok drága gombóckáim!^^</span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="font-size: 13pt; text-indent: 14.2pt;">Örömmel jelentem be, hogy....tüp tüp tüp *dobpergés* 10. RÉÉÉSZT! Igen, tudom sokáig tartott, de végre kész lett! Szóval, kommenteljetek, pluszozzatok, iratkozzatok fel és a többi hirdetős szöveg. Várom a véleményeket, hideget és meleget! </span><span style="font-size: 13pt; text-indent: 14.2pt;">Na, mellesleg WOHOOOO 11 feliratkozó! Igaz, hogy úgy akartam, hogy 10 feliratkozó és 10 rész, de azért ennek mégiscsak örülök. Méghozzá megfogadtátok a kérésemet a múltkor. Büszkévé tettek a gombóckáim. Örülök nektek^^ </span></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: inherit;">Jó olvasást!</span></span></div>
<div align="right" style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: right;">
<span style="font-family: 'Edwardian Script ITC'; font-size: 26pt;">Hope</span></div>
<div align="right" style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: right;">
<span style="font-family: 'Edwardian Script ITC'; font-size: 26pt;"><br /></span></div>
<div align="right" style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: right;">
<span style="font-family: 'Edwardian Script ITC'; font-size: 26pt;"><br /></span></div>
<div align="right" style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: right;">
<span style="font-family: 'Edwardian Script ITC'; font-size: 26pt;"><br /></span></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg7rnLdBZDN2B8lr3OJYAfP3RxAPMbkBxQdm7JkTWhbySmGpin-n9AISnozCsHGOMF7v6rRQ_SN2AIxWW81XCcBWoYdN8ce3Wp5eV9cjCKS8S0IszvaM8zYJyh2n6Q40zMHUu5AojA6DGQg/s1600/giphy.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg7rnLdBZDN2B8lr3OJYAfP3RxAPMbkBxQdm7JkTWhbySmGpin-n9AISnozCsHGOMF7v6rRQ_SN2AIxWW81XCcBWoYdN8ce3Wp5eV9cjCKS8S0IszvaM8zYJyh2n6Q40zMHUu5AojA6DGQg/s1600/giphy.gif" height="179" width="320" /></a></div>
<div align="right" style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: right;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;"><br /></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">~Shane Stanley~<o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Kénytelen voltam
elmenni, ha nem teszem, előtte változok át méghozzá a lakásában, ami pedig nem szerencsés
egy farkas esetében. Így, mivel nem akartam őt bántani, minél hamarabb
kisiettem az ajtón, majd néhány perc múlva már farkasként futottam tovább.
Átkoztam magam, hogy megcsókoltam, nem kellett volna megtennem. Egy pár
másodperces érintkezéssel tönkretettem talán mindent köztem és Grace között.
Nem elég, hogy a legjobb barátomat elvesztettem lehetséges, hogy most őt is.
Bryan teljesen megváltozott, nem tudom mi történt vele, de biztos, hogy nincs
rá jó hatással. Rettentően lefogyott, a szemei karikásak lettek, Ő maga pedig
kicsit sem keltett egészséges látszatot</span><span style="font-family: Arial, sans-serif; font-size: 13pt; text-indent: 14.2pt;">, valamint el is üldözött magától
akkor, amikor én csak segíteni szerettem volna. Többször is meglátogattam, felhívtam,
írtam neki, de minden alkalommal talált egy kifogást, ami valószínűleg
kitaláció volt. Viszont akárhogyan is próbálkozott nem hagytam annyiban a
dolgot, nem zaklattam, nem hívtam annyiszor, de egy héten legalább egyszer
megtaláltam a módját, hogy beszélhessek vele, mit ne mondjak nem tetszett se
az, amit hallottam se az, amit láttam. Egyik nap is ezt történt, és akkor
rájöttem mi is történt valójában. Nyilvánvalóan Scarlettet hibáztattam emiatt,
mivel tudtam, ő rángatta bele ebbe barátomat. Tönkretette életét, valamint
ellenem fordította, tudatni akartam vele, de nem, ha el is mondom, nem hitt
volna nekem, így csak vártam és ott voltam, ha esetleg szüksége lett volna rám,
nem volt, vagyis nem mondta, nem keresett. Tudtam szinte mindenről, ami vele
kapcsolatos volt, mivel voltak ismerőseim, akikkel szokott találkozni. Mit ne
mondjak, nem voltam elragadtatva a hírektől. De miért kezdett el drogozni?</span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Az erdőszéli házamban
ültem, miközben a régi kakukkos órámat bámulva, elmélyedve gondolkodtam. Talán
még így is szereti Gracet, vagy csak a társaság miatt teszi ezt. Bármi is az
oka, kötelességemnek éreztem segíteni neki, még ha ezzel saját magamtól,
taszítom el a lányt. Azonban arra nem számítottam, hogy ők nem szeretnének
találkozni. Napokig győzködtem Gracet, de nem hallgatott rám, törhetetlen volt.
Ó, ha tudta volna, hogy szerelmét éppen a kábítószer kegyetlen karjai
roncsolják össze. Nem mondhattam el neki, nem tájékoztathattam őt e
szörnyűségről, hiszen tudtam, ha mégis megtenném, nem bírná a tudatot, hogy
bármelyik pillanatban összeeshet a szerek hatására. Úgy döntöttem megpróbálok
segíteni barátomon, akármennyire is ellenkezik, így ellátogattam hozzá és a
kifogásai ellenére beléptem a házba. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Ahogy gondoltam. – mondtam magamnak,
mikor megláttam rajtunk kívül senki sem tartózkodik az épületben, viszont az
asztalon volt valami oda nem illő. Közelebb mentem és a kezembe véve
tanulmányoztam a zacskóban szétszóródó fehér port. Bryanre emeltem a
tekintetem, majd megráztam a fejem azzal a lendülettel pedig a kukába hajítottam
a káros anyagot. Tétlenül nézte, ahogy ezt végrehajtottam, nem szólalt meg, még
csak meg se rezzent. Arcán tisztán láttam érzéseit, ebből kifolyólag tisztába
voltam a ténnyel, hogy már régóta szüksége volt valakire, aki ezt megtenné. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">–
Nem teheted ezt magaddal. – A szemkontaktust tartva ültem le a középen
elhelyezett barna bőrkanapéra, ezután ő is ugyanígy cselekedett. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Már nem
tudok leállni. – szemében szomorúság tükröződött. Kétkedő pillantás vetettem
beesett arcára, végül megszólaltam </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– De igen. – egy kis önbizalmat akartam
beléfojtani, amit az elmúlt hónapokban teljesen elvesztett. </span><span style="font-family: Arial, sans-serif; font-size: 13pt;">– Én segítek. –
Habár nem volt igazi, valamint semmi öröm nem kapott helyet a cseverészésünkben
halványan rámosolyogtam csak, hogy tudja, rám számíthat.</span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">~ Grace Michael ~<o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Mióta Shane
megcsókolt, majd farkasként eltűnt az erdő mélyében semmit nem hallottam róla.
Nem kerestem, gondoltam, ha szeretne, majd megpróbál valamilyen kapcsolatot
létesíteni. Ugyan napok múlva, de fel is hívott. Újra találkoztunk, minden
visszakerült a normális kerékvágásba kivéve azt a kis, mégis elkerülhetetlen
tényt, hogy állandóan furcsán viselkedett. Amikor pedig rákérdeztem a válasza a
szokásos volt. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Semmi. – Komorodott el arca kérdésemre, majd lazán sétált
tovább. Szó nélkül követtem, már hozzászoktam ehhez a reakcióhoz ebben a
témában. Csönd állt be közöttünk, ami már hosszú, idegtépő percek óta tartott.
Nagy sóhajjal jeleztem, hogy nem tetszik a helyzet, cselekedetemre a mellettem
ballagó srác lenézett rám és akaratlanul is elmosolyodott, mire én követtem a
példáját. Somolygása édes volt, érdeklődve figyeltem őt, ahogy idegessé vált,
arca elpirult végül tekintetét is elkapta, mintha a távolba meredne. Tudtam,
hogy érez irántam valamit, de nem tudtam, miért? Miért érezne bárki, bármit <i>irántam</i>? Soha nem tartottam magam
szépnek, bár ezt egyszer sem hangoztattam, mindenki azt hitte meg vagyok elégedve
a külsőmmel. Eközben azonban ez egyáltalán nem így volt, nem értettem, ha
valaki szeretett se azt, ha egyszerűen el tudott viselni a közelében. Senki sem
szeretett igazán azelőtt, pont emiatt nem tudtam elhinni, amikor az ellenkezőjét
állította egy személy. Lassacskán visszaértünk a kiindulópontunkra, azonban
mielőtt beléptem volna a gesztenyebarna ajtón kulcsomat előhúzva belenéztem a
kis, rejtelmes postaládába, ahol egy fehér borítékra leltem. Meglepődötten
tapasztaltam, hogy most nem számlát kaptam valamelyik szolgáltatótól, hanem a
levél egy ismeretlen címről, egy ugyancsak ismeretlen férfitól érkezett. Többször
is átfutottam a borítékon szereplő nevet, addig, amíg a felismerés szinte
pofonként csapott le rám. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– <i>Kip Michael</i>.
– suttogtam a konyhaasztalon lévő tárgyra bámulva. Nem mertem felbontani,
féltem a benne rejlő betűktől, nem tudtam róla semmit, nem tudtam milyen. Az
egyetlen dolog, amivel tisztában voltam, a neve volt. Még 15 éves koromban
árulták el, azt is csak azért, mivel nem voltam hajlandó enni. Remegő kezekkel
nyúltam az asztalon heverő írás után és bontottam ki azt. Szemeim gyorsan
siklottak végig a kacskaringós sorokon, lesokkolva ültem az egyik faszéken,
majd idegesen mentem a csaphoz, hogy megmossam az arcom nyugtatásképp. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Grace,
mi áll a levélben? – tette a kezét vállamra Shane. Megráztam a fejem és felé
fordultam, ő pedig karjait szorosan testem köré fonta. Őszintén jól esett cselekedete,
arcomat mellkasába fúrtam közben zaklatottan fújtattam. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Az apám – húzódtam el
tőle és szemeibe néztem. </span><span style="font-family: Arial, sans-serif; font-size: 13pt;">– Találkozni akar. – fejeztem be előbb elkezdett
mondatomat. Újra kezei közé férkőztem, közelsége melegséget és biztonságot
árasztott.</span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">***<o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Feszültebb voltam,
mint valaha, testem minden porcikája reszketett a stressztől. Shane megfogta a
kézfejem, gyengéden megszorította és egy halvány mosolyt küldött felém. Elengedett,
majd egymás mellett sétálva beléptünk a barátságos, kis kávézóba. Egy férfit
pillantottam meg, aki egyedül ült az egyik hátsó asztalnál, amikor pedig a
csengő hangot hallatott ránk emelte fáradt tekintetét, amiben öröm csillant
meg. Lassan sétáltam oda hozzá a fiú kíséretében és helyezkedtem el az egyik
fekete párnás széken. Szó nélkül ültünk egymással szemben, amikor megtörte a
csendet. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Szóval, Grace – hangja rekedt volt, valamint teljesen ismeretlen. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Hány
éves is vagy? 16? – Összeráncolt szemöldökkel figyeltem. Ha idehívott, legalább
utána nézhetett volna, hogy az alap információkat tudja rólam. Hitetlenül
megráztam a fejem. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– 18 vagyok. – Miután
kimondtam belekortyoltam frissen kapott kávémba. Őszintén nem voltam
megelégedve azzal, amit eddig tapasztaltam vele kapcsolatban. Semmi kedvem nem
volt egy légtérbe tartózkodni ezzel a személlyel, de mégis megtettem, amíg ő
akkor feladta és eldobott magától, én most adtam neki egy esélyt. <o:p></o:p></span></div>
</div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-63716989037967719402015-02-21T20:39:00.000+01:002015-03-01T13:26:18.484+01:009. rész<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">WOHOOOO! GYEREKEK, MEGLEPETÉÉÉÉÉÉÉS! </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">Tudom, hogy holnapra ígértem az új részt, deeeeeeeee... Mivel már múlthéten elkezdtem ma sikerült összehoznom az egészet és ÍMEEE! KÉSZ IS! Őszintén büszke vagyok most magamra, méghozzá sikerült egy 1000+-os részt írni. Remélem benéztek, kommenteltek, plusz izéztek, valamint feliratkoztok! Várom a véleményeket! ^^</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;"><br /></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;"><br /></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;"><br /></span></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh0mCRpLZX6GOskdZEdXEPFQ_eRg0sX_WnbGoQ_EL56i2UvYTYNyi0stSuoY0dPeFX0bExc5X46ksh1odRuypNQ67XKtxYgkkZ2kBFctARNjG8tABvGVFCd-drxP0bcgecCH7NyD89sI2FI/s1600/tumblr_n9sa6202Ef1sewwgeo1_500.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh0mCRpLZX6GOskdZEdXEPFQ_eRg0sX_WnbGoQ_EL56i2UvYTYNyi0stSuoY0dPeFX0bExc5X46ksh1odRuypNQ67XKtxYgkkZ2kBFctARNjG8tABvGVFCd-drxP0bcgecCH7NyD89sI2FI/s1600/tumblr_n9sa6202Ef1sewwgeo1_500.jpg" height="320" width="243" /></a></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Életemben nem volt
még ilyen karácsonyom. Mindig olyan emberekkel töltöttem, akik nagyjából semmit
sem jelentettek nekem. Az első 16 évemben az árvaházban lévő gyerekkel és
néhány felnőttel, aztán pedig jelentéktelen emberekkel, vagy éppen egyedül. Ez
volt az első ünnep, ahol olyannal voltam, aki tényleg jelent nekem valamit.
Rettentően tetszett a nyaklánc, amit vett nekem. Nem számítottam ilyen drága
ajándékra és nem is vágytam rá, ugyanakkor igencsak örültem neki. Idegesen
tördeltem ujjaimat, miközben az általam vett meglepetést bontotta ki. Mikor
meglátta a benne lakozó apróságot, rám emelte tekintetét és elmosolyodott.
Ennek láttán nyugodtság telepedett rám, majd az én ajkaim is felfele görbültek.
Azonban utána minden rosszra fordult. Nem tudom, hogy én, vagy ő rontotta el,
esetleg mindketten, de a dolgok még jobban a feje tetejére álltak. Éppen ültünk
a kanapén és valami béna karácsonyi filmet bámultunk. Nem figyeltem rá,
fogalmam sincs miről szólt a film, gondolkodtam, hogy vajon hol lehet most
Bryan és mit csinálhat, amikor egy kart éreztem meg a kézfejemen. Ránéztem a
mellettem ülő személyre, aki íriszeimbe furakodott, majd nagyot sóhajtott és
arcával közeledni kezdett enyémhez. Ijedten néztem a fiúra, akitől már csak
milliméterek választottak el. Ajkai enyémhez értek, kezeim hanyagul pihentek
ölemben, értetetlenül ültem, de nem toltam el magamtól, viszont vissza se
csókoltam. Teljesen mozdulatlanul ültem, nem tudtam mit kéne csinálnom.
Lesokkolt e cselekedete, el akartam húzódni, de nem tudtam. Képtelen voltam
akár csak egy kis mozdulatot is végrehajtani. Nem tudtam elhinni, hogy Shane
ezt tette, hogy ő érzett irántam valamit barátságon túl. Lassan elhúzódott és
rám nézett, szemeiben láttam a sajnálatot, viszont volt még ott valami.
Tekintetében halványan csillogott egy csipetnyi remény, azonban ez csak néhány
másodpercig tartott, amint eltűnt, Ő felpattant a kanapéról, felkapta a
kabátját és kisietett az ajtón. Én még mindig lesokkolva ültem ugyanott, ahol
ez incidens előtt is. Nehezen, de felálltam és az ablakhoz sétáltam. Lenéztem a
sötét, elhagyatott utcákra és megláttam távolodó alakját. Járása szokatlan
volt, dülöngélt, néhányszor majdnem elesett, ökleit összeszorította, ruhái
szakadni kezdtek, végtagjai eltorzultak, karmai illetve fogai megnőttek, bőrét,
vastag bunda, ordítását pedig vonyítás váltotta fel. Shane immáron négy lábon,
farkas testében futott az erdő felé, addig néztem utána, ameddig el nem tűnt a
látóköreimből. Az égre emeltem tekintetem, ahol rögtön megláttam átváltozásának
okozóját. A hold teljes alakjában tündöklött a sötétkék égbolton, ezzel
többszázezer farkast, illetve egyéb lényeket megbolondítva. Fogadni mertem
volna, hogy Bryan sem igazán önmaga ma este. E kerek földet kísérő égitest neki
is elveszi eszét, talán nem annyira, mint egy vérfarkasnak, de ilyenkor Ő sem
tud értelmesen gondolkodni. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">~Bryan Gray~<o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Shane felajánlotta,
hogy eltölt velem néhány órát a délelőtt folyamán, de nem fogadtam el. Este új
haverjaimmal találkoztam, délután pedig aludtam, pihentem, és filmeket néztem.
Kelletlenül keltem föl kényelmes nyughelyemből, majd felhúztam egy egyszerű
lábamra simuló, fekete farmert, egy mintanélküli fehér pólóval és sötét
bőrdzsekivel. Készülődésem nem tartott sokáig, mindössze néhány percet vett
igénybe, mivel nem igazán foglalkoztam kinézetemmel, a lényeg az volt, hogy jól
érezzem magam. Azt hiszem sikerült is, vagyis az éjszaka nagy részére nem
igazán emlékeztem. A hatodik feles után kezdett minden homályossá válni, aztán
pedig minden kiesett. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Reggel a szoba, miben
felkeltem hirtelen ismeretlennek tűnt, aztán azonban a szürke falakról és
modern bútorzatról felismertem saját lakásom. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az
ágyba és próbáltam visszaemlékezni az előző este történtekre. Szemeim
kitágultak, mikor egy lány lépett be a szobába. Szőke haja derekáig ért, szemei
szinte már feketén csillogtak, tegnapi ruhája lehetett rajta, mivel nem éppen
hétköznapi viselet volt. Egy szűk, fehér miniszoknyát viselt, rózsaszín buggyos
toppal. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Jó reggelt. – pillantott rám mosolyogva és kisétált a szobából.
Néhány perc múlva vettem a lapot, gyorsan bújtam bele sötétkék szűkszárú
melegítőmbe, majd a konyhába siettem. Háttal állt, látszólag reggelit
készített, az illatokból rántottára következtettem. Megfordulva arcán öröm
tükröződött, ahogy meglátott a pult mögött lévő bárszéken ülni. Fej rázva utasítottam
vissza a kínált ételt, nem akartam gyomorrontást. Megdörzsöltem fáradt
szemeimet és egy, a fejemet lüktető érzés megszűntetésére alkalmas gyógyszer
keresésére indultam, amit a gáztűzhely melletti fiókban meg is találtam. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">–
Scarlett, mi történt? - néztem rá, majd lenyeltem a rózsaszín kapszulát. Körülbelül
három éve ismerjük egymást, de soha nem voltunk olyan jóba. Ennek nagy részben az
volt az oka, hogy tökéletes ellentétei voltunk egymásnak, néha beszéltünk, ha
úgy volt, de úgy éreztem nem jönnénk ki jól. Ezt mind Shane mesélte el. Azonban
a balesetem után a lány látogatni kezdett, így egyre többet beszéltünk, esténként
hívott magával, én pedig elfogadtam. Nem tudtam helyesen teszem e, de nem
érdekelt. Úgy gondoltam, ilyen vagyok,
nagyot tévedtem akkor, de az élőlények tévednek, bizony, még a vámpírok is.
Méghozzá elég nagy hibákat tudunk elkövetni, mivel hibáim következtében
elvesztettem Őt, az angyalt, valamint a legjobb barátomat is. Akkor még nem
éreztem ezt, nem tudtam, hogy egyszer mennyire fog fájni. A mának éltem,
szórakoztam, ittam, majd jött az, amivel az életemet is tönkretettem. Egy
cigivel kezdődött, nem egy átlagos darabbal. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">Scarlett elmesélt
mindent, vonzódást kezdtem érezni iránta, habár tudtam ez nem több egy átlagos
fellángolásnál. Belevágtunk, Ő is akarta, és én is. Napokkal később egyik
barátja partijába látogattunk el, furcsák voltak az emberek, nem hasonlítottak
rám, nem voltak szimpatikusak, de nem foglalkoztam vele. Pár deci után már nem
is éreztem, amit azelőtt, nem voltam már szomjas, de még magamnál voltam. Kint
ültünk a teraszon, amikor Jaden nadrágzsebéből előhúzott egy kis zacskót,
kiöntötte az asztalra, néhány papírdarabba tekerte, szétosztotta, az utolsót
pedig magához vette. Körbeadta öngyújtóját, végül sajátját is meggyújtotta.
Először nem tartottam jó ötletnek, azonban látva, mindenki ezt teszi én is
beleszippantottam a cigarettába. Régebben rászoktam, de utána letettem, azonban
ez közel sem olyan volt. Furcsa érzés kerített hatalmába, elvesztettem
józanságomat, elfelejtettem gondjaimat, mintha egy álomvilágba kerültem volna,
ám ennek is vége van egyszer. A padlón fekve tértem magamhoz, a nap sugarai
bántották a szemem, hunyorogva álltam fel és kerestem meg a többi személyt,
elsősorban a barátnőmet. Az előbb említett lányt az egyik széken ülve találtam
meg az ebédlőben, még néhány ember társaságában. Megfogtam a kezét, majd intve
a többieknek kihúztam a szobából. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif"; font-size: 13.0pt;">– Hova megyünk? – kérdezte, miközben próbálta
velem tartani a tempót. – Bryan, még maradni akarok. – vette nyafogósra a
hangját és hirtelen megállt. A fejemet dörzsölgetve, idegesen fújtam ki a
levegőt és megráztam a fejem. Ismét éreztem a szorító érzés, ellenben testem újabb
adagra vágyott az anyagból. Pont ezért akartam minél hamarabb elhagyni ezt a
helyet, ha maradnék, újra megtörténne az, aminek előző éjszaka se kellett
volna. A baj csak az volt, hogy hiába próbáltam ellenállni a kínzó vágynak,
hiába bírtam napokig, a következő összejövetelen ismét megjelent valaki
zsebéből a bizonyos drognak nevezett veszélyes dolog. Így történt ez hétről
hétre, napról napra, újra és újra. Egy idő után észrevettem magamon roncsoló
hatását, talán tíz kilót is fogyhattam emiatt mindössze egy hónap alatt, annak
ellenére, hogy rendesen étkeztem, vagyis ittam. Arcom beesett, szemeim
karikássá, végtagjaim véznákká váltak. Nem voltam büszke magamra, de már nem
tudtam mit tenni e szörnyűség ellen, a kábítószer felülkerekedett rajtam,
szinte már irányította életemet. Így, vámpír létemre még nagyobb hatást keltett
rajtam, veszélyesebb volt, mint egy normál emberen. De már nem tudtam küzdeni,
már nem volt erőm hozzá, hagytam, hogy magával sodorjon az ár a saját
vesztembe. Scarlett sem segített rajtam, inkább ő is ugyanazt tette, mint én,
csak ő már előttem elkezdte. Részben ő húzott bele ebbe az egészbe, olyan volt,
akár egy körfogás, ami mindig újra kezdődik, de soha nem ér véget, mintha egy
mókuskerékben futkosnék, aminek csak akkor lesz vége, ha végleg elfáradok, és
nem bírom tovább. Mindennek ellenére nem jöttem rá, hogy Scarlett nincs rám jó
hatással, nem vakított el semmilyen rózsaszín köd, mivel nem szerettem, mégsem
vettem észre, hogy talán miatta történt mindez. Nem léptem le, örültem, hogy
nem voltam egyedül, bár sokszor már idegesítettek a lány hiszti rohamai,
olyankor azonban vagy én mentem el, vagy őt küldtem ki a lakásból. Nem bántam
jól vele, ő mégis maradt, de nem azért mert szeretett volna, nem szeretett
engem senki. Miután elkezdtem inni és szedni ezeket az anyagokat, mindenki
eltávolodott tőlem, a legtöbben nem kerestek, sőt voltak, akik kerültek is.
Egyedül azok maradtak, akik a társaim voltak ebben, ők adták az egyre erősebb
szereket. Ez volt az egyetlen oka, amiért még mindig találkoztam velük, hogy
még mindig nyaliztam nekik, mint egy nyávogós kiscica, akinek csak szüksége van
valamire. Biztos voltam benne, hogy nem ilyen voltam azelőtt, hogy
megváltoztam, hogy a régi énem most fejcsóválva, csalódottan méregetne. Hol van
ilyenkor az őrangyalom? Vicces. Van egyáltalán olyan? Ha lenne, valószínűleg
nem tenné ezt velem, nem roncsolna össze, nem tenne tönkre. Vajon ez az Ő
hibája? Nem, ez nem, ez az én hibám, az enyém, Scarletté és azé az idióta srácé,
aki akkor este elővette azt a cuccot. Mit csináljak most? Nem tudom, fogalmam sincs mi lesz ezután. Le
kéne állnom, de ez nem olyan könnyű, ez nem fog menni egyedül, segítségkérésre
azonban képtelen vagyok. A makacsságom akadályoz ebben, mégis szükségem van
valakire. Valakire, aki megment a végtől, aki nem hagy elmenni, aki nem engedi,
hogy lezuhanjak, vagy ha mégis, kihúz a gödörből, aminek a mélyén már ott
lapulok több mint egy hónapja.<o:p></o:p></span></div>
</div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-41637148769065313122015-02-17T19:50:00.002+01:002015-02-21T16:11:02.371+01:00Meglepetés!<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">Sziasztok! Igaz, most nem új résszel jelentkezem, mivel laptopot nem tudtam hozni a történetet nem tudom folytatni addig, amíg haza nem érek. Azonban volt egy kis időm, így füzetbe összehoztam egy rövidebb, novella szerű valamit( nem tartozik a történetklhez), ami nem lett nagy szám, de azért remélem tetszeni fog! </span></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Maddie ugyan olyan reggelre ébredt, mint a többi. A nap szemébe sütve ébresztette fel mély álmából. A lány percekig tartó forgolódás után kiugrott puha ágyából, aminek hiányát rögtön érzékelni kezdte. Órájára pillantott, majd elkerekedett szemekkel futott a fürdőbe összeszedni magát. - Ezért biztosan kapok - gondolta Maddie és már készen, bőröndjét felkapva rohant ki az ajtón. Az egész csoport őt várta, ezért felsietett a buszra és elnézést kért szeretett rajztanárától. Maddie hetente háromszor járt hozzá művészórákra, immár két éve. Most 8 napra utaztak a csapattal az angliai Doncasterbe. Az út csupán 45 perces volt, de Maddie óráknak érezte. Boldogan pattant ki a fülledt járműből az oxigénnel teli területre. A nap égető, de mégis kellemes érzést keltett csupasz vállain. Megkönnyebbülve nyújtoztatta ki elgémberedett végtagjait és a csomagtartóhoz indult, hogy kivegye lila bőröndjét. A többieket követve próbálta felhúzni a nehéz tárgyat a lépcsőn, ami körülbelül egy súlyú lehetett a lánnyal. A csomag hirtelen könnyebbnek bizonyult a kelleténél, ő pedig csodálkozva nézett hátra az említett tárgyra, amit most egy ismeretlen fiú fogott és rakta fel a lépcső tetejére. Maddie szinte csodálkozva bámult az ismeretlenre, aki ráemelte tekintetét és elmosolyodott. - Clayton - nyújtotta kezét a srác, akin tisztán látszódtak az öröm jelei. A lány viszonozta a kedves gesztust, kelletlenül, de elárulta nevét. - Mad - soha nem mondta el teljes nevét, egyedül, ha muszáj volt. Mindig is utálta, ha úgy szólították. Tanárnője hangjára felkapta a fejét, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra belépett a házba. A csoport egész napra programokat szervezett, így a két fiatalnak esélye sem volt találkozni. Titkon Maddie csak azt várta, hogy végre visszaérkezzen a táborhelyre és láthassa őt. Remélte, hogy még ott lesz. Eljött a várva várt pillanat, olyan izgatott volt, mint még soha. Azonban a fiút sehol sem találta. Elkeseredett és a szobájába caflatott. A délután hátralévő részére szabadidőt kaptak. A többiek hangos ricsajjal élvezték a szünetet, míg ő csak eltűnt egyedül az egyik szobában. Úgy érezte a sok ülés már megártott, így elindult egy rövidke sétára ház belső terén. Épp a konyhába tartott, amikor meglátta Claytont a pult mögött. Egy pillanatra megdermedt, bámulni kezdték egymást, majd Meddie erőt vett magán és leült a vele szemben levő székre. A fiú festett szőke haja a plafon felé ágaskodott. Édes arcához illett a hajszíne, még apró lenövése is csodásan állt neki. Órák múlva, immár nevetve beszélgettek. A lány minden nap órákat töltött a fiúval. Eltelt a 8 nap, Maddie haza indult. Clayton szorosan vonta magához a nemrég megismert lányt, percek múlva szomorúan váltak el. Mad lehajtott fejjel sétált fel a buszra és nézte, ahogy elhagyják a helyet. Napok teltek el, a fiatalok pedig próbálták túltenni magukat egymáson. Egyik nap a fiú épp gondolkodott, amikor felkapta a fejét és elmosolyodott. Izgatottan kezdett kutakodni a szükséges információk után. A lány napjait otthon töltotte, a szobájaban ülve. Meghallotta a csengő kellemes dallamát. Csodálkozva baktatott az ajtóhoz, majd kinyitotta azt. Meglepődöttségében álla szinte a padlót súrolta. Clayton szája sarkát felfelé görbítette, majd szorosan karjai közé zárta őt.</span></div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-49726594923291478232015-02-13T20:38:00.000+01:002015-02-13T20:38:09.972+01:00FONTOS!<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">Sziasztok,
Gombócok! <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify;">
<span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">Na, jó.
Érdekes egy becenév, de ez volt az els</span><span style="font-size: 13.5pt;">ő</span><span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">, ami eszembe jutott, szóval leírtam. Akkor közlöm is veletek, ami
az eredeti közlend</span><span style="font-size: 13.5pt;">ő</span><span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">m lett volna.
Mint azt már írtam nektek a 8. résznél, jöv</span><span style="font-size: 13.5pt;">ő</span><span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;"> héten elutazom egy hétre. Még mindig nem tudom, hogy lesz e esélyem
géphez jutni, de azt majd meglátjuk akkor. </span><span style="font-size: 13.5pt;">Ő</span><span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">szintén sajnálom, ha jöv</span><span style="font-size: 13.5pt;">ő</span><span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;"> héten nem fogok tudni új résszel szolgálni, de azt megígérhetem,
mindent megteszek, hogy sikerüljön összehozni egy megosztható fejezetet, az már
más kérdés, hogy képes leszek e rá, vagy nem. Reménykedjünk, hogy lesz id</span><span style="font-size: 13.5pt;">ő</span><span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">m és energiám ehhez. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify;">
<span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">Másodszor
pedig szeretném megköszönni a több mint<span class="apple-converted-space"> </span><u>1000 megtekintést</u><span class="apple-converted-space"> </span>és<span class="apple-converted-space"> </span><u>5<span class="apple-converted-space"> </span>feliratkozót</u>, valamint az<span class="apple-converted-space"> </span><u>összes commentet</u>, amit írtatok.
Ezek mind nagyon sokat jelentenek és rengeteget segítenek a minél hamarabb,
jobb részek megírásában. Rettent</span><span style="font-size: 13.5pt;">ő</span><span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">en ösztönz</span><span style="font-size: 13.5pt;">ő</span><span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">, hogy tudom,
vannak olvasóim, akiket tényleg érdekel, amit írok. <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify;">
<span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">Szóval csak
szeretném még egyszer megköszönni, hogy vagytok nekem, továbbra is maradjatok
csodálatosak, a hozzászólásokat, mint mindig most is várom a részekhez érdekes
véleményeiteket! Sajnálom, hogy nem tudtam ma új résszel szolgálni és, hogy egy
ideig talán még nem is tudok, de mint mondtam mindent megteszek értetek!
Remélem, nem haragudtatok meg és továbbra is maradtok kedves olvasóim. Mindenkinek
további szép estét, még szebb éjszakát, és annál is szebb életet!:D <o:p></o:p></span></div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify;">
<span style="font-family: 'Viner Hand ITC'; font-size: 13.5pt;">Szeretettel,<o:p></o:p></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: right; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: Vivaldi; font-size: 26pt;">Hope</span><span style="font-family: Vivaldi; font-size: 26.0pt; mso-bidi-font-family: Arial;"><o:p></o:p></span></div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-4887719112386626542015-02-12T18:22:00.004+01:002015-03-01T13:23:15.810+01:008. rész<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">Sziasztok! Szóvaal... Eddig ezt a részt írtam a legtöbb ideig, kemény három napon keresztül, mindegyiken órákat, délutánokat ültem a gép előtt, hogy összehozhassam ezt, amivel őszintén nem vagyok annyira megelégedve, de annyira azért mégse rossz, hogy még napokat halasszak a megosztásán. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">Ezen kívül lenne még egy fontos közleményem.. Sajnálattal közlöm veletek, hogy jövőhéten iskolámmal 5 napra utazom el. Nem tudom mennyi időm lesz írni, vagy, hogy egyáltalán lesz e valamennyi, de mindenesetre a laptopomat tervezem elvinni így, ha időm lesz, akkor talán rész is. Még ezen a hétvégén, ha sikerül összehoznom lesz egy új rész. Ha pedig minden jól megy a jövőhét folyamán is hozok, ha viszont nem lesz időm, talán 22-re tudok tálalni eggyel. Reménykedjünk, hogy minden jól megy, hiszen én se bírnám ki 5 napig, hogy egy árva szót sem írjak. Minden erőmmel azon leszek, hogy minél hamarabb előállhassak a hosszabb és jobbnál jobb részekkel. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">Mellesleg, igen, egyre hosszabb részeket próbálok összehozni. Ezt már sikerült 1600+ szavasra! Wohoooo. Na, nem is magyarázok itt tovább. Remélem tetszeni fog, további jó olvasást!</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">UI: Ne felejtsétek el jelezni, hogy tetszik, vagy valami probléma lenne! Várom szeretettel a visszajelzéseket, valamint újabb tagokat a blog <a href="https://www.facebook.com/groups/1380536855593494/" target="_blank">facebook csoportjába</a>! </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">Hope </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Reggel a nap lágy
sugarai keltettek volna, ha tavasz vagy éppen nyár lenne. De nem! Tél van, pár
hét múlva karácsony a hó megállás nélkül szakadt. Életemben nem láttam még
ilyet. Édes Istenem, Bradfordban élek nem az Antarktiszon! Mi történik itt?
Angliában napok óta esik a hó, ami már legalább egy méteresre növekedett. Ennek
következtében a tömegközlekedés kész káosszá vált. Az autók használata szinte
lehetetlen volt, a gyalogosok több réteg alá öltözve siettek munkahelyükre.
Akik tehették otthon maradtak a szörnyű időjárás következtében a baj viszont az
volt, hogy én nem voltam e szerencsés emberek között. Kelletlenül kászálódtam
ki az ágyból és a fürdőbe mentem. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">A reggeli kávémat
szürcsölgetve vártam Shane-re, hogy együtt menjünk a pizzázóba. Nem telt el sok
idő, mire meghallottam a bejárati ajtó nyitódását, másodpercek múlva megjelent
előttem a kócos hajú személy. Úgy látom vagy megint nem volt ideje fésülködni,
vagy komolyan azt gondolja, hogy ez jól néz ki. Lábaira fekete csőfarmere
kicsit nagy volt, mivel lógott rajta, pulcsija szintén a bővebb stílust
képviselte, kabátja kihangsúlyozta erős testalkatát, fekete sapkája pedig a
homlokára csúszott. Feltápászkodtam kényelmes ülőhelyemből és az előszobába
siettem téli gönceimért és bakancsomért, amiket gyorsan magamra küzdöttem és
készen, a mellettem szenvedésemen nevető fiú elé álltam jelezve, hogy mehetünk.
Abban a pillanatban, ahogy kiléptem meleg otthonomból, arcomat megcsapta a
csípős hideg szele, amire megborzongtam. Húsz perc múlva átfagyva léptünk be a
fűtött épületbe. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Nem mész? – kérdeztem Shane-től, miközben a kabátomat
távolítottam el magamról és akasztottam a fogasra. Megrázta a fejét és leült az
egyik székre. Váll rántva kaptam föl a köpenyem és sétáltam a pult mögé, úgy
követett, mint egy kiskutya a gazdáját. A különbség csak az volt, hogy ennek az
állatnak be nem állt a szája. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Ahogy teltek a napok
egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ezt persze nem úgy értettem, hogy egymásba
szerettünk, mert nem. Egyszerűen csak a legjobb barátommá vált, mindent
elmondhattam neki. Önmagam lehettem előtte, nem kellett titkolóznom. Éreztem,
még hangosan is gondolkodhatnék, amit azért nem tettem, mert furcsa lett volna.
Hetente kétszer-háromszor találkozott Bryannel, aki időközben visszazökkent
normális életébe, amit nélkülem folytatott. Igen, az után az incidens után nem
keresett többet. A szívemben megszüntethetetlenül éreztem a hatalmas űrt, amit
maga után hagyott. Igazából, ez az én hibám volt. Én hagytam ott aznap, én menekültem
el a problémák elől és egyben előle. Féltem, hogy elrontok mindent, de aztán
rájöttem, hogy pont így tettem az, amitől rettegtem. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">~Bryan Gray~<o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Mikor kifutott a
lakásból utána akartam eredni, de visszafogtam magam. Azt hittem visszajön, azt
hittem keresni fog, hogy majd mindent elmond, emlékezni fogok és boldogan
élünk, amíg meg nem halunk. Tudom ez egy érdekes és naiv feltételezés, főleg
egy 21 éves srác elméjében, de én tényleg reménykedtem benne, ő viszont nem
keresett többet. Talán tovább lépett és most boldogan él. Én mindennap gondolok
rá, akkor is, ha nem tudok semmit a múlt történéseiről. Shane elmesélte az
életemet, elmondott rólam mindent, de a vele kapcsolatos dolgokat kihagyta.
Amikor rákérdeztem miért, csak megrázta a fejét és nem válaszolt. Sokat
gondolkodtam Gracen, valamint az álmomon. Folyton azon jártattam az agyam, hogy
kilehetett az a férfi, illetve, hogy kinek a sírjánál zokoghatott olyan
keservesen. Megszakadt a szívem, amikor arra gondoltam hogyan sírt Ő. Az én
csodás angyalom, akit valószínűleg örökre elvesztettem. Akit nem ismertem, de
mégis ismertem. Akire nem emlékeztem, de mégis tudtam ki Ő. Akivel nem tudom mi
lehetett köztünk, de tudtam, fontos volt nekem. Olyan zavarosnak és
értelmetlennek tűnt minden, de mégsem említettem senkinek. Nem mondtam mennyire
szükségem van arra az angyalra, mennyire felkeltette az érdeklődésemet. Nem
tudok róla semmit, mégis tudok róla mindent. Azt se értettem, hogy lehetek
amnéziás, úgy, hogy vámpír vagyok? Lehetséges ez egyáltalán? Mi gyorsabban
gyógyulunk. Akkor én miért vesztettem el az emlékeimet és miért nem kaptam
vissza? Ezek azok a kérdések, amikre soha nem kapok választ, de mégis
gondolkodom rajtuk. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Elkezdtem bulikba
járni, idegenekkel ismerkedni és inni. Őszintén szólva, nem akartam ilyen
lenni, de szükségem volt társaságra. Én nem emlékeztem senkire, így nehéz volt
akárkit is keresni, engem pedig Shane-en kívül, senki nem hívott. Meglátogatott
hetente néhányszor, de nekem többre volt szükségem. Jelentkeztem biztonsági
őrnek a közeli temetőbe. Általában nappal dolgoztam, azonban hetente egy-két
alkalommal éjszaka is be kellett mennem. Bevallom először kissé félelmetesnek
véltem, viszont egy idő után megszoktam, bár az is segített, hogy ilyenkor nem
sokan tudják felülmúlni az éjszaka urainak erejét. Ráadásul a sötétben is
láttam, a baj csak az volt, hogy ilyenkor szemeim pirosan világítottak, szóval
bárki észrevehette, hogy nem átlagos teremtmény vagyok. Vigyáznom kellett
nehogy valaki meglássa őket, mert akkor irtó nagy bajba kerülhetek. Bezárnának
valami ketrecbe és megállás nélkül kísérleteznének rajtam, amíg ki nem
derítenének mindent.<o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Egyik éjszaka
közeledő lépteket hallottam. Körülnéztem, közben szemeimet eltakartam, de akkor
rájöttem, ő is vámpír volt. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Menj innen. – mondtam közömbös hangnemben. A lény
megtorpant, felém fordította fejét és rám meredt. Percekig mozdulatlanul
bámult, majd futni kezdett felém és rám vetette magát. Megvillogtatta hegyes
fogait és gonoszan elvigyorodott. Mégsem vámpír volt, inkább szörnyeteg. Vért
isznak, agyaraik vannak és piros szemeik, de ők mégsem olyanok, mint mi. Nappal
elrejtőznek és várják, hogy lemenjen a nap, hogy végre kiléphessenek újabb
áldozatokat keresni. Ők vért szívtak, méghozzá meg is ölik áldozatukat. A
vámpírok, ha vért is isznak, nem teszik ezt. Igaz, beárulhatnák őket, ha ilyet
csinálnak, de ki hinne bárkinek, abban, hogy egy vámpír ivott belőle? Hát, nem
sokan. Az emberek nem tudnak e lények létezéséről, nekik a „természetfeletti”
csak egy legenda. Valami, amit meseként élnek át, filmeket, történeteket írnak
róla, de nem hiszik el, hogy ez valóban létezik. Van néhány titkos
szövetkezett, törvény, és minden olyan, ami az embereknek is van, csak erről ők
nem tudtak. Ezeket mind a törpök vezették, ők irányítottak mindent. Bizonyára
meg akart ölni, láttam szemeiben szándékait, hogy nem tudott gondolkodni. Őket
már csak az ösztön irányítja, rosszabbak, mint mikor mi nem eszünk napokig. A
bennük lakozó vadállat felemésztette őket. Hosszú szőke haja mocskos, és borzos
volt, ruhája szakadt, valamint ugyancsak koszos. Undorodva löktem le magamról a
próbálkozó nőt, felálltam, majd jelzően szemeibe néztem. Horrorfilmbe illő
kinézete volt, de nem ijedtem meg. Újra nekem futott, mire megfogtam vállait és
erőteljesen földhöz vágtam testét. Percekig mozdulatlanul feküdt, kezdtem
kételkedni magamban, hallottam szívverését, de nem mozdult, még csak szemeit
sem nyitotta ki. Nem sajnáltam, de mégsem akartam gyilkos lenni. Egy apró
megfélemlítés elég lett volna, de ezt ő akarta. Megfordultam, éppen menni
készültem, mivel munkaidőm is lejárt, azonban akkor mozgolódást észleltem a
hátam mögül. Hátranéztem, pirosan világító íriszeivel másodpercekig bámult,
majd elrohant. Szánalmas volt, akár egy vadállat, aki kudarcot vallott az
élelemszerzési gyilkolásában. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Nyugodtan, gondolataimba
merülve sétáltam haza, a sötét utcákon. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">~ Shane Stanley ~<o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Örültem, hogy
Grace-vel ilyen közel kerültünk egymáshoz. Ő nem érez barátságnál többet, úgy
tekint rám, akár a bátyjára, de én érzek iránta némi vonzalmat. Szívem szerint
kitálalnék róla, mi is lapul a szívemben, de nem tehettem. Szüksége volt rám
és, úgy biztos elvesztettem volna. Ő egyedül lenne, én pedig nélküle. Szörnyű
belegondolni milyen is lehetett Bryannek, amikor még emlékezett rá, amikor
elválasztották őket. Grace elmondta, hogy már együtt lehetnének, hogy kapott
egy hívást, miszerint mégis engedélyezik. Nem igazán értettem, miért nem megy
akkor utána? Szerette, tudtam, hogy szerette, még most is szereti. Akkor még
nem tudtam, hogy érzéseim egyre erősödni fognak, még nem tudtam, hogy majd nem
tudom visszafogni magam. Még nem tudtam semmit. Nem tudtam, hogy aztán jóra
fordulnak a dolgok, de igazából mégsem. Nem tudtam milyen naivvá válok. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Hetek teltek el, amik
alatt egyre többet és többet kezdtem érezni iránta, rájöttem belészerettem. A
lányba, az angyalba, aki nemrég vesztette el hercegét, a vámpírt, a legjobb
barátomat. Titokban, a szívem mélyén mindig is tudtam, egyszer visszatalálnak
egymáshoz. Mikor először láttam őket, egymás mellett ültek. Grace lábait
ölelgetve, idegesen várt, Bryan pedig ujjait tördelve mesélte el a történteket.
Már akkor tudtam, egymásnak vannak teremtve, ahogy egymásra néztek, egymáshoz
értek. A levegő szikrázott és tiszta, őszinte szerelemmel telt meg. Ezek
szerint, nekem mást teremtett az úr, más volt az én Nagy Ő-m, de én mégis
beleestem abba a lányba. Ellenszegültem volna a forgatókönyvnek? Ez nem az én hibám
volt, talán így volt ez megtervezve.<o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Izgatottan sétáltam a
belvárosi szupermarket egyik ékszerboltja felé. Karácsony előtt jártunk egy
nappal, és most mentem átvenni az ajándékát. Két hete rendeltem meg. Először
fogalmam sem volt mit vehetnék neki, majd megláttam ezt. A medál egy egészen
apró szív volt, oldalain ugyanolyan méretű angyal szárnyakkal. Megmertem volna
esküdni, hogy tetszeni fog neki. A hónapok leforgása alatt eléggé kiismertem
ízlését, aminek igencsak örültem. Utam közben fülemben nevetése vízhangzott, gyönyörű
mosolya pedig szemeim előtt lebegett. Örömmel vettem át a nyakláncot az idős
úrtól, majd sietve indultam otthonomba, hogy biztonságba helyezhessem.<o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">~Grace Michael~<o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Hirtelen nyitottam ki
szemeimet és zihálva ültem fel az ágyamban. Kifújtam a betartott levegőt,
körbenéztem, mikor megláttam egy, az ágyamon ülő személyt. Ijedtemben szinte
leestem róla, ám egy kar megragadott, mielőtt a padlón pihenhettem volna.
Villámcsapásként ért a felismerés, a pillanatban, amikor megláttam az idegen
arcát. Haja, mint mindig most is kócos volt, egy fekete, szűkszárú
melegítőnadrágot, és egyszerű pulóvert viselt. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Shane, mit keresel itt? –
hajamat, mely összevissza állt próbáltam némileg helyrehozni. Lassan
végignézett rajtam és bágyadtan elmosolyodott látványomon. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Gondoltam nem
akarsz egyedül ünnepelni. – Megráztam a fejem és számat felfelé görbítettem,
majd azzal a lendülettel ki is küldtem a szobából, hogy nyugodtan felöltözhessek.
<o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">A karácsonyfát már
tegnap feldíszítettük, mára már csak egy normális étel elkészítése maradt, amit
gyakorlatilag ráhagytam, mivel ő tudott főzni, én meg katasztrófa voltam a
konyha környékén. Nevetve néztem, ahogy munkálatai közben bohóckodott.
Igazából, rettentően fájt, hogy Bryan nem lehetett velem, de nem akartam
elrontani barátom karácsonyát az én szomorúságommal. Milyen barát lennék, ha
képes lennék erre? Lepleztem elkeseredettségemet. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Ideje ajándékozni! –
ugrott a kanapéra. Délután öt óra volt, már a nap is lement, felpattantam és
szobámba siettem, egészen az éjjeliszekrényemig, ahova ajándékát rejtettem.</span><span style="font-family: Arial, sans-serif;"><o:p></o:p></span></span></div>
</div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-11963448848919752692015-02-09T16:24:00.000+01:002015-03-01T13:21:58.677+01:007. rész<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: inherit;">Sziasztok! Fúú. Be kell vallanom sokat szenvedtem ezzel a résszel. Körülbelül háromszor írtam újra, mert egyik verzió sem tetszett, aztán a harmadikra úgy gondoltam már megfelelő lesz. Kicsit hosszabbra írtam, mint az előzőek, hiszen próbálok egyre hosszabb részekkel előállni nektek. Azokat mindenki jobban szereti. Meg hát én is jobban megelégszem vele, ha egy-két nap alatt összehozok 1000+ szót, minthogyha tíz alatt 100-at. Remélem elnyeri a tetszéseteket és mellesleg nagyon, de tényleg nagyon hálás lennék néhány kommentért.. Kérlek:) </span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: inherit;">Köszönöm a figyelmet, illetve további jó olvasást!</span></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: right; text-indent: 14.2pt;">
<span style="text-align: left; text-indent: 14.2pt;"><span style="font-family: inherit;"> Hope</span></span><br />
<span style="text-align: left; text-indent: 14.2pt;"><span style="font-family: inherit;"><br /></span></span>
<span style="text-align: left; text-indent: 14.2pt;"><span style="font-family: inherit;"><br /></span></span>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi0TfI7z_ReGSu3eRxCyO2P4VH-MR_wQ10r4iw5X9CwL_0XS075nM2bYsHF6LC4s6NtZ7do5j90OKzB9JakKyTf21YL90QiAX4zOpfPLzoKLVEbGDBLREef2rzjSf48wHWeqQ7nBaH1-1uj/s1600/black-and-white-city-girl-people-Favim.com-647454.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi0TfI7z_ReGSu3eRxCyO2P4VH-MR_wQ10r4iw5X9CwL_0XS075nM2bYsHF6LC4s6NtZ7do5j90OKzB9JakKyTf21YL90QiAX4zOpfPLzoKLVEbGDBLREef2rzjSf48wHWeqQ7nBaH1-1uj/s1600/black-and-white-city-girl-people-Favim.com-647454.jpg" height="212" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="text-align: left; text-indent: 14.2pt;"><span style="font-family: inherit;"><br /></span></span></div>
</div>
</div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: right; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Shane folytatta a
majdnem mindennapos látogatásait, de nem csak nálam. Rengeteget látogatta
legjobb barátját, aki már a gyógyulás útján volt. Nem tudjuk, hogy valaha
visszakapja-e emlékeit vagy nem. Mindenesetre jobbnak láttam, ha nélkülem éli
tovább életét és boldog lesz. Mindig kikérdeztem az állapotáról, hogy mikről
beszélgettek és egyéb dolgokról, ami máskor unalmas lett volna, most viszont
mindennél jobban tudni akartam. Jól volt. A baleset három hete történt. Az
orvosok azt ígérték, ha minden jól alakul pár nap múlva hazamehet. Ez így is
történt. Shane elmondása szerint boldog volt, de állandóan mesélt egy
angyalról, akit álmában látott. Azt mondta, meg akarja találni. Hogy meg kell
találnia. Egy angyal? Én lennék az? Talán mégis emlékszik rám? Vagy az csak egy
egyszerű álom volt? A kérdéseimre nem kaptam választ. Az utóbbi időben
visszamentem dolgozni. Szerencsére a főnököm rendes fickó volt és megértett,
amikor azt mondtam esélyem sem volt bejönni. Persze a valódi okát nem tudta, de
nagyon hálás voltam érte, hogy nem rúgott ki. Cserébe most már rendszeresen
bejártam mindennap. Mr. Sittleford megkért, hogy pincérkedjek szállítás
helyett, mert az előző dolgozó kilépett. Elfogadtam, így minden reggel
kilenckor már a pult mögött álltam várva a vevőkre. Ketten szolgáltuk ki őket,
akik mindig rengetegen voltak. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Egyik nap éppen volt
egy kis szabadidőm, tehát leültem az egyik pult mögött elhelyezett székre,
amikor belépett egy srác. A csengő hallatára odanéztem gondolván már megint
állhatok fel. Kétségbeesés fogott el, mikor megláttam ki is volt ő valójában.
Lazán sétált a pult felé, majd rám emelte tekintettét és döbbenten megállt. Úgy
álltam ott, mint egy élettelen fadarab. Erőt gyűjtött magán és közelebb lépett.
– Szia Grace – suttogta. Hangja hallatán szívem hatalmasat dobbant.
Erőteljesebben kezdtem venni a levegőt. Nem bírtam megszólalni. Köszönésképp
szaggatottan bólintottam. – Úgy tudtam nem ehetsz pizzát. – szólaltam meg
remegő hanggal. Halványan elmosolyodott és megrázta fejét. – Shane-nek viszem.
– mondta még mindig halkan. Olyan édes volt a mosolya, de nem volt őszinte.
Vajon emlékezett rám? Miért volt ilyen? Ha nem tudta volna, ki vagyok nem
viselkedett volna így, és a nevemre is emlékezett. – Miért nem ő jött? – lassan
emeltem rá tekintetem. Olyan rég láttam már. Meg akartam ölelni, de nem
tehettem. Emlékeznem kellett miért jöttem el akkor. – Nem tudom. – enyhén
megrántotta a vállát. Szemei szebbnek tűntek, mint valaha. Tökéletesebb volt,
mint azelőtt. – Csilis? – tereltem el a témát mire bólintott. Gyorsan
hátravittem Kate-nek a rendelést, majd visszamentem, ahol még mindig Bryan
állt. A zsebemben lévő készülék rezegni kezdett, ismeretlen szám volt. Ó, hogy
utálom én az ismeretlen számokat, azonban ez a hívás más volt. Pár méterre
álltam a pultról, tökéletes rálátással a mellette álló fiúra. Engem figyelt. A
telefonba beszélő nőtől hallott információra szemeim kikerekedtek. Nem
tudtam elhinni. Miért pont most? Miért nem lehetett hamarabb? A bíróság
elfogadta a kérelmünket. Már nem vagyunk eltiltva egymástól. Remegő végtagokkal
sétáltam oda hozzá. Érdeklődően nézett rám. Valószínűleg idegességem jól
látható volt. – Emlékszel valamire? – kérdeztem, mire bólintott. – Rád – hangja
annyira halk volt, hogy még én is alig hallottam. – beszélnünk kell – tette
hozzá ugyanolyan halkan. Most rajtam volt a sor hogy bólintsak. Nem tudtam
nemet mondani. – Shane érted jön munka után – fejezte be miután megkapta a
válaszom. Nem mondtam semmit. Bementem a konyhára a pizzáért és a kezébe
nyomtam, ő pedig megadta a megfelelő pénzösszeget, majd hátat fordított és
kisétált. Dühösen vertem a fejem a pultba, és leültem az egyik székre. Ujjaimat
megállás nélkül tördeltem. Ezt nem kellett volna. Nem így kellett volna
történnie. Nem kéne emlékeznie rám. Nem most kellett volna jönnie annak a
hívásnak, hanem hónapokkal ezelőtt. Egy hónapja voltam nélküle, elkezdtem
építeni a falat magam körül és most lerombolta. Már megint. Másodjára teszi
ezt. Idegesen doboltam lábaimmal, majd úgy döntöttem folytatom a munkát. Semmi
kedvem nem volt megkockáztatni, hogy kirúgjanak. <o:p></o:p></span></span></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Hamar véget ért a
munkaidőm. Túl hamar. Percek múlva Shane is megérkezett. Beültem a kocsiba mire
rám vigyorgott. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Miért kellett ezt? – kérdeztem tőle cseppet sem kedvesen.
Arca elkomorodott.</span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Grace, te vagy az egyetlen, akire emlékszik. Hiányzol
neki. – mondta teljes komorsággal, majd megállt Bryan háza előtt. Kiszálltam a
járműből, de még visszafordultam. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Köszönöm – néztem rá, mire aprót bólintott
és elmosolyodott. Míg ő elhajtott én az ajtó elé léptem. Nagy levegőt vettem és
bementem a rég nem látott lakásba. Lassan sétáltam befele. Megpillantottam a
kanapén szétterült alakját. Leültem mellé és édes szuszogását hallgattam,
mígnem elhalkult szemeit pedig kinyitotta és felült. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Öhm. – vakargatta a
tarkóját </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Sajnálom. – nézett rám zavart tekintettel. Elmosolyodtam és
megráztam a fejem jelzésképp, hogy semmi baj. Miért is haragudnék? Hiányzott
már ez. <i>Hiányzott Ő</i>. Percek óta
csöndben ültünk egymás mellett. Egyikünk se tudta mit kell ilyen helyzetekben
mondani. Hirtelen sóhajtott egy nagyot, majd megszólalt. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Grace – ejtette ki a
nevem halkan. Ránéztem várva, hogy folytassa. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Nem emlékszem mi történt. Nem
tudom mi volt köztünk, de azt tudom, hogy sokat jelentesz nekem. – árulta el
miközben a lábfejeit tanulmányozta. Talán zavarban volt vagy nem akart rám
nézni. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Jobb, ha elfelejtesz és folytatod az életed nélkülem. Légy boldog. –
hangom remegett. Én magam sem hittem el, hogy képes voltam kimondani, de nem
emlékezett semmire. Jobb, ha boldog lesz. Valami mindig közénk állna. Így jobb
lesz. Akkor legalábbis úgy gondoltam. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Kérlek, mondj el mindent velünk
kapcsolatban. – suttogta mire megráztam a fejem. Összeszorítottam a szám és a
szememet törölgettem. Nem akartam sírni, de fogalmam sem volt mit tegyek. </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">–
Sajnálom. – mondtam ki akadozottan, felkaptam a kabátom és egyéb személyes
tárgyaimat és kifutottam az épületből. Bryan utánam kiáltott, de nem figyeltem
rá. A hó szakadt én pedig futás közben öltöztem felfele, majd mikor elég messze
kerültem lassítottam a tempón. Körülnéztem a környéken. Bradford utcái
karácsonyi díszekkel teltek meg. A kopott ajtókat koszorúk, régi házakat most
égősorok díszítették. Az egész város karácsonyi hangulatban tündöklött. Télapó
sapkás fiatalok sétálgattak tömegesen. Gyerekek futkároztak a hóban, karácsonyi
dalokat énekeltek, néhányuk játékokat mutogatott fáradt szüleiknek. Összehúztam
magamon a cipzárt. Kezdtem fázni. Mindig is szerettem a karácsonyt, annak
ellenére, hogy általában olyanokkal töltöttem, akik nem sokat számítanak nekem,
vagy éppen egyedül. Sokszor volt olyan, hogy egy munkatárs tudván nincs senkim,
meghívott hozzájuk. Ilyen esetekben mindig elfogadtam az ajánlatot, hiszen még
mindig jobb, mint egyedül. Habár karácsonyig még volt néhány hét a körülöttem
lévők közül már mindenki áhítattal várta az említett ünnepet. Azt hiszem, idén
egyedül leszek. Persze ott van Shane, de őt megkérem, hogy legyen Bryannel. Nem
volt szép tőlem, hogy úgy elrohantam, de… </span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 13pt;"><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- <i>Erre
nincs mentség Grace. – </i>mondta a fejemben lévő kisördög, ami amúgy eredetileg
is fura, de egy angyal esetében még zavarba ejtőbb. A lény ezután el is tűnt.
Alapvetően csak a képzeletem játéka volt ez az egész. Szerintem kezdek
megőrülni. Bizonyára ez történik. Útközben rájöttem, hogy egy idióta vagyok.
Visszakaphattam volna, de én eldobtam a lehetőséget és elszaladtam. Hogy miért?
Féltem. Féltem, hogy újra elrontanék valamit és örökre elveszteném, amit most
nemrég tettem. Hát ez megcsináltad Grace Michael, gratulálok! Idegesen álltam
meg az ajtó előtt és átfagyott ujjaimmal kezdtem kutatni a kulcsom után. </span><span style="font-family: Arial, sans-serif;"><o:p></o:p></span></span></div>
</div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-34062561997049896292015-02-07T12:29:00.004+01:002015-03-01T13:24:53.922+01:006. Rész<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: inherit;">Sziasztok! Ezennel bejelentem nektek, hogy a hatodik rész megérkezeeeeeeeett! Remélem tetszeni fog! A véleményeket várom! Jó olvasást! </span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: inherit;">Hope</span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><br /></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">~ Grace szemszöge~ <o:p></o:p></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">Éppen Shane-vel tárgyaltuk ki a
chipsekben lévő levegő mennyiségét, amikor hívásom érkezett egy ismeretlen
számról.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";"> – Haló? – szóltam bele a készülékbe.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";"> – Jó estét! Grace Michael a
közelben található? – kérdezte egy viszonylag hivatalos hangnemben beszélő nő. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">– Én vagyok az. – válaszoltam. Hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Valami
történt. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">- Bryan Gray félórája balesetet
szenvedett a Willowfield Streeten. A mentők a Lynfield Mount kórházba
szállították. A férfi jelenleg kómában van. – Jelentette be nekem a túloldalon
lévő személy mindenféle érzelem nélkül. Viszont én éreztem helyette is.
Lesápadtam és az egész testem remegni kezdett. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">– Máris megyek. – suttogtam a
telefonba szakadozottan, majd bontottam a vonalat. Ránéztem a mellettem álló
ijedt tekintettel engem figyelő fiúra, s óriási léptekkel a kijárat felé
igyekeztem. Shane követett, mikor pedig kiléptem az ajtón a két egyenruhás törp
is utánam eredt. Hátra se néztem csak rohantam a kórház felé, ahol Bryan volt. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">Még mindig nem ébredt fel. Már két
órája itt ültem mellette. Beszéltem hozzá és fogtam a kezét. Néha úgy éreztem,
mintha hallott volna, megrebbentek a szemhéjai vagy halvány mosolyra húzta a
száját. Vajon álmodott valamit? Ha igen reméltem, hogy szépet. Shane egész idő
alatt a falmelletti széken ült. Néha próbált nyugtatni és felhozott néhány
random témát. Végig ott volt velem. Ó, és az őrök.. Igazából nem akartak
beengedni, de mégis csak egy kórházban vagyunk, és nem kezdhetnek el
erőszakoskodni egy bömbölő lánnyal. Ezek után a kormány engedélyezte, hogy vele
legyek, amíg fel nem ébred. Csak amíg fel nem ébred. Örülnöm kellett volna,
mert megengedték, de ki tette volna, amikor a barátja kómában fekszik? Nem
láthattam édes mosolyát, csillogó szemeit, ujjait most nem kulcsolta össze az
enyémekkel. Mindaz, amit láttam egy alvó férfi volt. Olyan volt akár egy
kisfiú, aki csak mély álomba merült a délután folyamán, de ez nem volt ilyen
egyszerű. Bekötözött feje, mellkasa és jobb keze árulkodtak a néhány órája
történtekről. Az orvos elmondása szerint a kezében lévő egyik csont megrepedt,
a bordái ugyancsak. Azt mondta enyhe agyrázkódásra következtetnek, de nincs
komolyabb baj. Elhittem neki, hiszen mégiscsak ő volt az orvos. Azonban
féltettem őt. Mi van, ha maradandó károsodást szenvedett? Féltem, hogy nem
tudja leélni az élete hátralévő részét boldogan. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">Shane szólt, hogy lemegy egy kávéért,
megkérdezte, hogy kérek e valamit, mire én nemet intettem. Inkább maradtam vele,
és beszéltem hozzá. Értelmetlen dolgokat hordtam össze, de nem érdekelt a
lényeg az volt, hogy beszéljek. Azt akartam, hogy halljon, hogy tudja, itt
vagyok. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">8 napja történt a baleset. Bryan még
mindig nem ébredt fel. Azt mondták bármelyik pillanatban megteheti, de én
féltem. Tartottam tőle, hogy ez nem fog megtörténni. Lehet, hogy túl hamar
gondolom ezt, vannak olyanok, akik évek után kelnek fel, de én most ez éreztem.
Szerintem mindenki így volt vele az ilyen esetekben. Még mindig beszéltem
hozzá. Szót ejtettem mindenféle kis jelentéktelen dologról. Még arról is
beszámoltam, hogy éppen viszketett a lábujjam vagy, hogy az ég, kék, de nem
számított. A lényeg még mindig ugyanaz volt, mint napokkal ezelőtt. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">~Bryan szemszöge~ <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">Hirtelen újra hangokat kezdtem
hallani. Először csak suttogás, majd egyre hangosabb lett, mígnem normális
beszéddé alakult. Olyan gyönyörű hang volt az, és annyira ismerős, de nem
tudtam kihez tartozik. Hiába gondolkodtam rajta percekig, nem jöttem rá. Nem
voltak emlékeim. Semmire sem emlékeztem. Újra próbálkoztam a szemeim
kinyitásával, ami nagy meglepetésemre sikerült. Az erős fény miatt csak
résnyire nyitottam őket. Eleinte semmit nem láttam, majd homályosan felfedeztem
a hangok forrását. A kép élesedett. Immár egy gyönyörű lányt észleltem az ágyam
mellett ülni. Az arcomra nézett. Észrevette. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">– Bryan? – remegő hanggal
kérdezte. Ki az a Bryan? Bizonyára én lennék az. Miután kikövetkeztettem, hogy
az a srác, akinek a nevét mondta én lehettem, bólintottam. Rám bámuló
látószervei felcsillantak a lány pedig szorosan megölelt. Akaratlanul is
kellemetlenül éreztem magam mégis jólesett ölelése. Mintha már egy jó ideje ez
hiányzott volna. Nem tudtam ki volt ő és, hogy kim volt ő, de még így is
éreztem, hogy fontos lehetett nekem. Eszméletlenül fontos.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">– Öhm. – szinte suttogtam.
Gyengének éreztem magam. Mi történhetett? </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">– Te ki vagy? – nyögtem ki azt, ami
leginkább foglalkoztatott. Eltávolodott tőlem. Nem akartam, hogy ezt tegye, azt
akartam, hogy még öleljen. Olyan jó érzés volt. Kétségbeesett tekintettel
figyelt, majd nagyot nyelt.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";"> – Grace – mondta halkan. Hangja erőtlen volt. Azt
hiszem, ennek én voltam az okozója. Szeme sarkában könnyeket fedeztem fel. Nem
akartam, hogy sírjon. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">– Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - erőltette ki
magából a mondatot. Biztos voltam benne, hogy azért ment ki, mert nem akarta,
hogy sírni lássam. Mit tettem? Ki lehetett nekem Ő? Érzem, hogy fontos, de nem
tudom, hogy miért. Percek múlva belépett egy fehérköpenyes nő. Feltett néhány
kérdést, amikre kelletlenül válaszoltam, majd mondott valamit, amire már nem
emlékszem. Nem figyeltem rá. A lányon gondolkodtam. Olyan volt akár egy angyal.
<i>Őt láttam az álmomban.</i> De ki lehet Ő?
A doktor kiment, én pedig egyedül maradtam. Egyedül hagytak a gondolataimmal. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">~ Grace szemszöge ~ <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">Kiléptem a kórteremből és megkerestem
Mrs. Latway-t. Elmondtam neki, hogy felkelt és, hogy nem emlékszik rám, majd
Shane felé vettem az irányt. A büfé előtti asztalnál ült. Odamentem hozzá és
szorosan megöleltem. Könnyek folytak végig az arcomon.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";"> – Mi történt? –
kérdezte. Hangjában aggodalom tükröződött. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">– Nem tudja, ki vagyok. – Shane nem
válaszolt. Csak szorosan átkarolt és csöndben várta, amíg lenyugodtam. Leültem
a vele szemben levő székre és a távolba meredve gondolkodtam. Arra jutottam,
hogy mivel úgysem találkozhatunk, nem mondok el neki semmit. Eltűnök az életéből
és hagyom őt boldogan élni, csak előbb el kell tőle köszönnöm. Örökre.
Bementem, tekintete rögtön rám szegeződött. Ezzel nem törődve leültem mellé.
Hallgattam lélegzetvételeit, közben azon agyaltam mit is mondhatnék neki. Abban
a pillanatban semmi nem jutott eszembe. Fogalmam sem volt mit tegyek, de tudtam
neki ez lesz a legjobb. Új életet kezd nélkülem. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Arial","sans-serif";">– Sajnálom. – hangom rekedt volt és erőtlen.
Egy lágy puszit leheltem arcára és kisétáltam a helyiségből. Felvettem a vékony
kabátom és megkértem a kint várakozó fiút, hogy vigyázzon Rá. Majd a törpökkel
a nyomomban haza indultam. Az ajtón kilépve még megfordult a fejemben, hogy
visszamegyek és beszámolok neki mindenről, de nem tettem. Nem ronthattam el
vele az életét. Kapott egy esélyt a boldogságra, én pedig segítek, hogy
megtalálja azt.<i> Nélkülem</i>. Hogy velem
mi lesz? Valószínűleg szenvedni fogok, de ha Ő boldog lehet, megéri. Nehéz
lesz. Biztosan vissza kell majd fognom magam, hogy ne fussak oda, hogy ne
üzenjek neki, de megteszem. <i>Érte.</i> <o:p></o:p></span></div>
</div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-52351746523724298542015-02-05T18:47:00.003+01:002015-03-01T13:18:51.333+01:005. rész<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">Sziasztok! Hú, meghoztam az 5. részt! Be kell vallanom nem volt könnyű megírni. Eddig ezzel foglalkoztam a legtöbbet és még így se ez lett a legjobb. Őszintén szólva az eleje kicsit döcögősen indult, szerintem ezt ti is észre fogjátok venni. Aztán pedig hirtelen csak jött valami és a másik felét kétszer olyan gyorsan sikerült megírni kétszer jobban. Na, elég is a dumámból hagylak titeket olvasni. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást, véleményeket pedig még mindig várom kommentben! Köszönöm a figyelmet!</span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;">Hope</span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, sans-serif;"><br /></span></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">~ Grace
szemszöge ~<o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Két hete.
Két egész hete szenvedtem Nélküle. Még mindig nem sikerült megoldást találni a
problémára. Egyáltalán miért minket kell elzárni egymástól? Miért nem lehet,
mondjuk másokat? Más fajokat? Miért pont Mi?<o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Nem
tudunk találkozni, de volt egy dolog, ami segített átvészelni e napokat.
Telefon. Jó kis ketyere. Mindig is utáltam az ilyesféle kütyüket. Csak volt.
Nem azért, mert annyira szükségem lett volna rá. Nem telefonáltam reggeltől
estig. Csoda, ha egy héten egyszer felhívott valaki. Csak volt, hogy legyen.
Most viszont áldottam az Urat, hogy annak idején megvásároltam ezt az eszközt.
Így nem volt olyan reménytelen. Tudtam vele kommunikálni. Nem volt az
igazi, de ez is valami. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Majdnem
mindennap rám küldte Shanet, hogy foglalkozzon velem. Rendes srác volt, de ő
nem volt Bryan. Fekete haja és mogyoróbarna szemei voltak. Ajkai vastagabbak,
csípője vékonyabb, vállai pedig szélesebbek voltak az övénél. Semmiben sem
hasonlított rá. Íriszei csillogása teljesen más volt. Olyan…fura. Ennek
ellenére azonban jól elvoltam vele. Részben mindig elterelte a figyelmem arról,
ami épp történt körülöttünk. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Az utcán
sétáltunk, két törp őrrel a nyomukban. Éppen az egyik béna viccét mesélte a sok
közül, én meg hallgatva sétáltam mellette. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Kopp kopp – kezdte el. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Grace −
szólított meg, mikor tíz, ismétlem <u>tíz másodpercen</u> belül nem
válaszoltam. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Igen, Shane. Ki az? – sóhajtottam megadóan. Úgysem hagyott volna
békén, amíg nem válaszolok. Neki erre szüksége volt. Nem tudom miért. Talán jól
esett neki. Á, mindegy is. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– Én – vigyorgott rám felettébb büszkén. Igen,
emberek. Ez volt a nagy Shane Stanley <b>orbitális</b>
vicce! Néha már fájt a vele töltött idő. Ebből a szempontból is, ugyanakkor szó
szerint is, mivel a sok sétától igencsak összerogyni akart alattam, amit persze
bejelentettem neki is, mire elfintorodva, de bólintott. Komolyan, miért szeret
ő ennyire sétálni, és hogy bírja ennyi ideig? Alig bírtam hazáig gyalogolni.
Abban a percben, hogy beléptem az ajtón leborultam a konyhában lévő egyik
székre és kifújtam a levegőt. Végre. Shane lazán leült elém és könyökére
támaszkodott. Annyira szeretném, hogy itt legyen Bryan. Hogy Ő üljön most itt
előttem. Nem mintha Shane nem lenne szimpatikus, vagy nem bírnám őt. Egyszerűen
csak hiányzik a személy, akit szeretek. Talán mindennél jobban. Nem azért
mondtam, hogy talán, mert nem szerettem. Simán, csak mert nem akartam túl gyorsan
elhamarkodni a dolgokat. Talán ez vezetett minket oda, hogy akkor ott voltunk,
egymás nélkül. Talán ez volt az oka. Őszintén szólva még én sem tudtam teljes
mértékben, hogy mit éreztem. Egyszerű, de mégis komplikált. Ezt nem lehet csak
úgy elmagyarázni, azonban azt tudtam, hogy soha nem éreztem még így azelőtt. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">~ Bryan
szemszöge ~ <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span></div>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Egyedül gubbasztottam
a nappali kanapéján, mint az elmúlt két hétben mindennap. Néha Shane vagy
Scarlett meglátogatott egy-két órára, de mivel az előbb említett személy
legtöbb idejét Grace-el töltötte, az én kérésemre, én a nap körülbelül 22
órájában egyedül voltam. Ó, bárcsak én lehettem volna ott mellette. Bárcsak én
nevettethettem volna meg. Bárcsak foghattam volna a kezét és zárhattam volna
szorosan a mellkasomhoz vékony kis testét, de nem tehettem. Az őrök és a
törvény ezt mind tiltotta. Mondd, miért? <b>Miért?</b>
Állandóan ezek a kérdések. Az agyam kétségbeesetten kereste a válaszokat, kezeim
remegve matattak puha, csöppnyi kézfejei után, ajkaim bizseregtek övéi
hiányában, de akármilyen megtörten is próbálkozott testem nem talált
megnyugvást. Nem találta meg amiket keresett. Teljes mértékben tanácstalan
voltam. Mit csinál az ember ilyen esetekben? Gyakorlatilag <u>semmit</u>, mivel
nem nagyon tiltanak el két személyt azért, mert szeretik egymást! A düh
elöntötte a testem. Ideges lettem. Kiugrottam az ablakon és futásnak eredtem. <i>Felé</i>. Átrohantam az utcákon,
kereszteződéseken, mindenen, amin csak lehetett. Hirtelen az egyik oldalról egy
éles duda visított a fülembe, majd hirtelen minden elsötétült. <o:p></o:p></span></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span>
</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm; text-align: justify; text-indent: 14.2pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Nem tudom hol voltam.
Sötét volt és üres, de valahol távol megláttam egy kis fényt. Biztonságot
nyújtó, kedves kis fénynek tűnt. <i>Kedves</i>.
Közeledtem felé, és ahogy kezdett tisztábbá válni megláttam valami
lélegzetelállítót. Olyan volt Ő akár egy angyal. Miről is beszélek. Ő maga volt
az angyal. <i><u>Az én angyalom</u></i>. Egy
gyönyörű fehér ruhát viselt, olyan volt, mint egy esküvői ruha. Haja göndör
fürtökben omlott keskeny vállaira, szemei csillogtak. Mosolyogva nézett a
semmibe. Váratlanul megjelent egy ismeretlen férfi, megállt előtte és eltökélve
bámulta Őt. Fekete öltönyt viselt sötétkék nyakkendővel. Megragadta a lány
derekát és megcsókolta. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– <b>Ő</b> <b>az én angyalom, nem a tied</b> – próbáltam
kimondani, ennek ellenére egy hang se jött ki a számon. Ordítani akartam, de
nem sikerül. A sötét világ forogni kezdett körülöttem, úgy éreztem, most vége. <i>Mindennek vége</i>. Képek lebegtek a szemem
elé, amikor még nem ismertem Őt. Pontosabban én ismertem, Ő nem ismert engem. Pillanatok,
amikor először megláttam, majd amikor a házáig követtem, mikor megmentette a
kisfiút, minden momentum, amiben Ő is közrejátszott. Majd jött egy utolsó. A
temetőben térdelt egy sírkővel szemben. <u>Sírt</u>. Keservesen sírt. Fekete
szoknyában és blúzban bolt, sminkje végig fojt arcán. Nem láttam a kőre vésett
nevet. Nem tudtam ki feküdhetett ott
mélyen és azt se tudtam mit jelenthetett ez az egész. Nem értettem. Ezután
minden eltűnt, visszatért az örök semmi, ami már kezdett az agyamra menni.
Megéreztem egy lágy kezet valahol az arcom tájékán. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">– <i>Bryan</i> – hallottam egy halk suttogást valahonnan a messzeségből.
Majd ez minden eltűnt. <b>Én is eltűntem</b>.
Nem hallottam senkit és semmit, a látással és az érzékeléssel is ugyanígy
voltam. Próbáltam feleleveníteni mi történhetett, miért van ez a nagy üresség,
de nem sikerült. Az emlékeimben egyedül az a káprázatos angyal szerepelt. Nem
emlékeztem ki az, nem tudtam miért Ő, de azt igen, hogy elképesztő volt és hogy
vigyázott rám. Nem mondta, de én tudtam. Éreztem jelenlétét, éreztem, hogy
figyel. Semmi mást nem, de ezt igen. <i>Nem
volt semmim, de mégis volt valamim.</i></span> <span style="font-family: Arial, sans-serif; font-size: medium;"><o:p></o:p></span></div>
</div>
</div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-45326584573333090852015-02-03T20:43:00.004+01:002015-03-01T13:16:54.270+01:004. rész<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit; font-size: x-small;">Sziasztok! A negyedik rész készen áll az olvasásra!^^ Remélem tetszeni fog! Amit meg mindig elmondok... Véleményeket...Kérlek, kommentben! </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;">További jó olvasást mindenkinek!</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;">Hope</span></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;"><br /></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">~Bryan szemszöge~<o:p></o:p></span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span>
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Shane egész jól fogatta a
hírt. Hárman ültünk a nappalian, a könyökömre támaszkodva idegesen tördeltem
ujjaimat, Grace pedig lábait átölelve tanulmányozta a barna szőnyeget. Féltem a
reakciójától, hogy azt mondja, el kell engednem Őt, de bíztam benne. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Szóval...-
összeszedtem a bátorságom és elregéltem mindent, egészen az elejétől addig a
napig. Türelmesen, érdeklődően hallgatta végig a beszámolómat, mígnem végeztem
és félve pillantottam rá. Pár percig nézett előre, majd elnevette magát. - Nem
árullak be, haver. - tette a vállamra a kezét, aztán el is indult. Dolga volt.
Megkönnyebbülten rogytam le a fotelba miután visszajöttem az ajtótól. A
mellettem ülő lányt a karjaimba zártam. Éreztem, hogy légzése fokozatosan
lassul, hamarosan szuszogását is meghallottam. Elaludt. Abban a tudatban léptem
át az álmok kapuit, hogy boldog vagyok és ezen semmi és senki nem változtathat.
Legalábbis azt hittem. <o:p></o:p></span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> A csengő dallamos hangja
rántott ki az álomvilágból. Abban a pillanatban a pokolra kívántam a személyt,
aki megzavarta tevékenységem. Azonban amikor megtudtam, hogy ki az és mit akart
a saját kezemmel képes lettem volna megfojtani és abba a tüzes börtönbe lökni.<o:p></o:p></span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Bizonyos forrásaink elárulták, hogy önt számos esetben együtt
látták egy angyal társaságában. Nos, mint ahogy bizonyára tudja, ezt tiltja a
törvény 3248§-a. Ezáltal szeretném közölni önnel, hogy amennyiben nem hajlandó
tartani a tisztes távolságot ezen fajjal, eljárást indítunk ön ellen. -
jelentette be robot hangnemben az öltönyös törpe. Nem szólaltam meg, nem tudtam
mit mondani. Végig néztem furcsa kinézetén. Elegáns zakót viselt, haja és
szakálla raszta volt, rajta színes gyöngyökkel díszítve. Feltehetően
gyanította, hogy nem fogok megszólalni, így hátat fordított és elindult az
autója felé. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Nem szabhatja meg mit csináljak és kivel! - kiáltottam utána,
mire visszanézett, de nem szólt semmi. Ez volt az első találkozásom egy
törpével. Azt hiszem, már utáltam őket. Utáltam az egész napot és az egész
mindenséget, kiéve őt. Ő az, aki akkor is felvillanyozta a napom és jobb kedvre
derített. Naiv butaságaival mosolyt csalt az arcomra, optimista gondolkodásával
pedig reményt lehelt belém. Elhittem, hogy megcsináljuk. Egészen addig, amíg el
nem szakították tőlem. A hibbant törpök és az ostoba törvényeik. Egy egész
életre elegem lett belőlük akkor. Eltiltották tőlem. Eldöntöttem, hogy elérem,
amit akarok.<o:p></o:p></span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span>
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">~ Grace szemszöge~<o:p></o:p></span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span>
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Úgy ültem a
tárgyalóban, mint akinek a halálos ítéletét mondták el, de csak Őt nem láthatom
többet. Nem nagy ügy. Túlélem. Hiszen ez csak Ő. Miket is beszélek?
Egyértelműen nem fogom kibírni nélküle. Elszakították tőlem az egyetlen embert,
aki valaha is jelentett nekem valamit. Nem volt családom, a szüleim két éves
koromban magamra hagytak. A legjobb barátnőmet, akivel egy árvaházban éltünk 8
évig, 10 évesen elvesztettem. Mikor én bekerültem oda, Ő már ott volt. Épp,
hogy megszületett be is adták. Túl sok volt ez neki. 7 éves korában
diagnosztizáltak nála rákot. Az első néhány hónapban egy percre sem hagytam
magára. Ott aludtam vele a kórházban, mellette ébredtem, vittem neki forró
csokit a földszinti automatából. Azonban a gyermekotthonban lévő felnőttek úgy
gondolták nem tesz jót, ha ez így megy tovább. Kéthetente egyszer láthattam Őt.
Minden éjjel sírva aludtam el, nappal pedig karikás szemekkel ültem az ágyamon.
6 éves voltam. Hetente pszichológushoz küldtek, ahol ugyanúgy szótlanul álltam
és semmire sem reagáltam. Lélegeztem, de úgy éreztem már nem élek. Mindez 3
évig tartott. 11 éves volt, amikor feladta. Ezzel mindent elvesztettem. Azután
senkit se mertem közel engedni magamhoz, majd jött Ő és az egész ezzel
kapcsolatos elméletem felborította. Most meg Őt is elvesztem..<o:p></o:p></span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> A szobámban ültem.
Három hónapja most először. Azóta nem jártam itt Őszintén szólva nem hiányzott.
Érdekes módon rajta járt az eszem. Ugyan már, mikor nem? Mindig ő az első
gondolatom akármiről is legyen szó. Egyre jobban ragaszkodom hozzá, egyre
jobban érzem úgy, hogy nem bírom nélküle. Még csak négy napja vagyunk távol
egymástól, de már olyan, mintha a szívem tépték volna ki. Rettentően hiányzott.
Lehet, ha tudtam volna, hogy nemsokára látom nem fájt volna ennyire. Attól
féltem, hogy többet nem pillanthatok tengerkék íriszeibe, nem érezhetem
csodálatos illatát, nem csókolhatom formás ajkait. A legnagyobb félelmem volt
ez. Nem tudtam mit kéne csinálnom, hova kéne mennem, hogy engedjék a
találkozásainkat. A törvény, a törvény, a törvény. Az az idióta törvény. Mit
lehet ez ellen csinálni? Feljelenteni azt a főállású törpöt, mert ilyet
kitalált? Képes lenne börtönbe csukatni, ha ilyet teszek. Nem találtam kiutat a
labirintusból. Csak vártam, szenvedtem, vártam és még jobban szenvedtem. Ahogy
teltek a percek, majd órák, egyre rosszabb volt. Olyan lassan telt az idő,
mintha megállították volna. Vajon Ő mit csinálhat? Mire gondolhat? Vajon Ő is
ugyanezt érzi? Ugyanígy szenved és próbál megoldást találni? Ő sem jutott
semmire? Gondolt valaha arra, hogy milyen csodálatosak is az Ő szemei? Na, jó,
ez már nem éppen idetartozó kérdés volt, de ez is a fejemben motoszkált. Viszont
nem ez volt a legalkalmasabb pillanat ezen gondolkodni, ezért inkább
félreraktam az efféle kérdéseimet és próbáltam kitalálni valami
felhasználhatót. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Egy levél, látogatás, per, aláírások, tiltakozás -
gondolkodtam hangosan. Mi lehetne a legmegfelelőbb? A házamat apró, kövér, nagy
szakállú törpök vették körül és gondoltam az Övét is. Miért kell ebből ilyen
nagy problémát csinálni? Csak két normális élőlény, aki szerelembe esett.
Mással is ezt csinálják, ha egyszerűen "törvény tiltja"? Hiszen ez
nem nagydolog. Csak néhány találkozás, egy pár lopott csók és boldogság. Mi
ebben a rossz? Mit kell ezen tiltani? Értem én, ha eltiltanak két embert, akik
meg akarják ölni egymást, de mi együtt vagyunk erősek. Egyedül nem bírjuk
sokáig. Mindenesetre én biztos nem. Ezt már érzem. Talán túlságosan is
ragaszkodom hozzá. Lehet, hogy túlzottan szeretem, de nem tudok mit tenni
ellene.</span><br />
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Az
ágyamon feküdtem, egyedül és még mindig csak vártam és vártam. Vártam a
csodára.</span><span style="font-family: Arial, sans-serif; font-size: 14pt;"><o:p></o:p></span></div>
</div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-82003270472922561312015-02-02T16:34:00.003+01:002015-03-01T13:15:56.909+01:003. rész<span style="font-size: x-small;">Sziasztok! Itt a 3. rész, ezúttal Bryan szemszőgéből. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Mindenesetre, akár igen, akár nem véleményeteket tudassátok velem kommentben. </span><br />
<span style="font-size: x-small;">Köszönöm,</span><br />
<span style="font-size: x-small;">Jó olvasást!</span><br />
<span style="font-size: x-small;">Hope</span><br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">~Bryan szemszöge~</span></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> - Ha tudnád milyen régóta várok erre. - Árultam el neki. Nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott és az összekulcsolt ujjainkat kezdte bámulni. Zavarban volt, engem pedig öröm töltött el. Évek kellettek hozzá, de végre boldog voltam. Tudtam, hogy nem helyes, hogy ezt nem szabad, de nekem szükségem volt rá. Mindennél jobban. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Grace - szólaltam meg még mindig halkan. Hirtelen rám nézett, neve hallatán látszólagosan egy kicsit megijedt. Ritka eset volt, mikor kiejtettem a számon. Nem tudom miért, talán úgy gondoltam nem érdemlem meg, hogy ezt megtehessem. Még én se igazán értettem, de most itt volt az alkalom. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Grace - ízlelgettem azt a bizonyos nevet, melynek tulajdonosa elterítette az elmém. Értetlenül nézett rám, majd pillantása ellágyult, amikor valószínűleg rájött, hogy nem szeretnék semmit bejelenteni.</span></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Már a kanapén ültünk. Nem emlékszem, hogy kerülhettünk oda. Feküdtem, fejemet az ölében pihentettem, ő pedig fekete tincseimet piszkálgatta. Olyan gyönyörű volt, nem szabadott volna utcára engedni, még egy ember, aki nem tud e misztikus lények létezéséről is rájönne, hogy ő nem földi. Ó, olyan angyali. Nem olyan, mint mi, pokolból szalajtott ördög gyermekei. Ő Isten ajándéka. Szó szerint. Mintha száműzték volna a mennyből a szépsége miatt, és itt nem csak a külsőségekről beszélek. Olyan egy ártatlan lélek ő. Aranyos, édes és jószívű. A szó szoros értelmében tökéletes. Ezt nem lehet máshogy elmondani. Nézegettem pompás arcvonásait, hosszú, hátközépig érő barna, hullámos haját, zöldes szemeit és arra jutottam, hogy ennél kifogástalanabb nem is lehetne. Nála csodálatosabb élőlény nem született soha. Túlságosan beleestem ebbe a lányba. Ezennel bejelentem Grace Micheal, hogy én, Bryan Gray, a mindig is románc gyűlölő vámpír szerelmes lett beléd. Igen, Grace Micheal, ez az egész a te hibád. Te tetted ezt velem, most ne nézz rám olyan ártatlanul. Ebben a pillanatban azonban rádöbbentem. Magammal beszélgetek? Ez őrültség. Kezdesz az őrületbe kergetni, te. Te vagy az első nő, aki képes volt ilyet tenni velem. Talán ez egy varázslat? Az angyaloknak van ilyen erejük? Direkt csinálod ezt, hogy aztán csúnyán átverhess? Nem, nem, nem. Te túl elbűvölő vagy ahhoz, hogy ilyet tégy. Túl nagylelkű és jóságos. Ó, drága, hogy történhetett ez ilyen gyorsan? Mintha csak tegnap lett volna, hogy először láttalak. Az utcán bóklásztál, majd bementél egy barna gesztenyeajtón. Ez fél éve történt. Azután többször is elmentem oda, hogy láthassam tündéri arcocskádat. Egy rutin alakult ki nálam. Minden nap ott álltam az egyik háztömb mellett és figyeltem mikor nyílik már a rozsdaszínű bejárati ajtó. Egyik nap nem kaptam több tablettát. 2 napig bírtam nélküle. Kezdett felülkerekedni rajtam a bennem lapuló vadállat. Majd sikerült neki. Egy szerencsétlen kisfiú volt a célpont, már majdnem megtettem, amikor megjelent Ő. Megmentette. Egy percre visszakaptam a testem, ezért amilyen gyorsan csak tudtam eltűntem onnan. Nem akartam bántani. Az ezután történtek kiestek, nem emlékeztem mit csinálhattam akkor, de nem is akarok. Kitudja milyen szörnyűségeket követtem el. Néhány napig távol tartottam magam tőle. Végre találtam egy megbízható eladót is. Éppen indultam a háza felé, útközben azonban megpillantottam. Egy ideig követtem, de aztán nem bírtam tovább. Elkaptam. Halálra ijesztettem szerencsétlent. Éreztem a szívdobogását. Félt tőlem, de én nem bírtam türtőztetni magam. Hazavittem. Eleinte utált, legalábbis azt mutatta, de amikor hozzáértem érzékeltem, hogy szíve erősebben vert. Ezek szerint mégis jelentettem neki valamit. Teltek a napok, ő pedig kezdett ellágyulni, de nem mosolygott. Annyira szerettem volna látni a mosolyát. Rengetegszer elképzeltem, hogy ajkait felfelé görbíti a világ pedig felragyog eme tettére. Aznap sikerült. Életem legjobb napja volt. Egész nap csak ültünk, beszélgettünk, mosolyogtunk és ölelkeztünk. Este nekiláttunk egy vacsora készítésének, amiből egy szénné égett pizza lett. Étel hiányában inkább rendeltünk, persze csak ő evett belőle. Én iszogattam a hülye tablettás vizemet, ő pedig rágcsálta az ételt. Hiányoztak azok az ízek. Egyszer még én is ember voltam, amíg egy szörnyeteg meg nem változtatta ezt a felállást. Eredetileg megölni akart, de valaki megmentett. Így én életben maradtam, de többé nem voltam ember. Végül is nem is olyan rossz ez, azon kívül, hogy nem ehetsz többé. Ha ez nem történt volna meg, most nem lennék itt vele. Mégiscsak megérte ez az egész. Soha nem voltam még ilyen boldog, mint abban a pillanatban. Méghozzá nem csak vámpír barátaim vannak. Akad néhány ember, varázsló és még vérfarkas is. A legjobb barátom is egy közülük. Grace és ő még nem találkoztak, féltem, hogy Shane ellenezné a dolgot, így még nem szóltam neki erről. Találkoztunk már azóta, meg is kaptam, hogy furcsán viselkedem, de nem tudtam mit tenni. Viszont hamarosan be kell róla számolnom. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Min gondolkodsz? - Nézett rám Ő a pizzáját a kezében tartva. Ügyetlenkedve fogta a szeletet, nehogy lepotyogjon róla valamilyen feltét, közben pedig érdeklődően pillantott rám. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Holnap bemutatlak az egyik barátomnak. - Szemében izgatottság csillant fel, erre elmosolyodtam. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Ki ő? Ő...Ő is... </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Nem Grace, Ő nem. - vágtam a szavába mielőtt befejezte volna. Kissé megkönnyebbülten nézett a szemembe. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- A neve Shane. Farkas. - fejeztem be a mondanivalóm. Kijelentésem még kíváncsibbá tette, ami kérdések tömkelegét jelentette. Legalább ötvenet tett fel vele/velük kapcsolatban és türelmesen végig hallgatta az összes válaszomat. Ez egészen éjfélig húzódott, amikor is megmondtam neki, hogy ideje lenne aludni. - Nem vagyok álmos. - fejét vállamra hajtotta és egy óriásit ásított. Felálltam, kifeküdt a kanapén, én pedig óvatosan megfogva emeltem fel. Kezét nyakam köré kulcsolta. Így vittem fel a szobánkba. Néhány percen belül hallottam édes szuszogását. Álmában hozzám bújt, én gyengéden átkaroltam és boldogan aludtam el. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Azt hittem álom volt az egész. Kinyitottam szemeim és alaposan megdörzsöltem. Egyedül voltam a szobában. Azonban a fürdőszobából egyszer csak előlépett Ő. Friss volt, üde, és még mindig gyönyörű. Szívem erősen kalapált, csoda, hogy nem hallotta. Feltápászkodtam és megöleltem. Beszippantottam haja kókuszillatát. Mindig olyan jó illatú volt, egyszer kókusz, narancs, cseresznye, majd málna. Mindig más, de mindig különleges. Akár csak Ő maga. Olyan egyedi, akár egy szállingózó hópehely egy csodás téli napon. Olyan elképesztő, akár a naplemente, amit először láttam. Mesébe illő, jobban beleillene egy mesébe, hercegnőnek, mint hamupipőke. Ő bámulatosabb, mint Szépség. Tényleg létezik vagy csak képzelem? Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. Talán kábítóztam? Beszedtem valamit? A pirula, amit vettem nem is arra szolgált? Esetleg csak álmodom? Akkor soha nem akarok felkelni. Ő a mindenemmé vált, ha most elhagyna én belehalnék. Meglehet, hogy nem szabadott volna megtörténnie, de akkor nem érdekelt. Most már annál inkább...</span></div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-91959291517729811512015-01-31T13:08:00.001+01:002015-03-01T13:13:25.599+01:002. részSziasztok!! Meghoztam a második részt. Ha elolvastátok a véleményeket kommentben tudassátok velem! Köszönöm.<br />
További jó olvasás!<br />
Hope<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Szemeim a meglepődöttségtől kitágultak, de ijedségemet nem mutatva rávágtam: </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Nem. - arcomon magabiztosság tükröződött, belül viszont rettegtem. Egyre nagyobbra növő mosolya őszintén kezdett idegesíteni. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Nem kérdés volt. - mikor kimondta megragadta a karom és egy pár utcányira lévő házhoz ráncigált. Elmenekülni lehetetlen lett volna, éreztem a többi vámpír jelenlétét. Elkaptak volna, ha menekülni próbálok. Így inkább hagytam magam. Kitárta a kopott, fekete ajtót és belökött rajta, majd ő is belépett. Az ajtót bezárta, a kulcsot pedig a zsebébe csúsztatta. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Mit akarsz tőlem? - ismételtem meg, a még utcán feltett kérdésem. Egy pillantásra se méltatva felkapott egy almát, és beleharapott - semmi különöset - nyögte ki majd a gyümölcsöt fintorogva a kukába hajította. Míg én mereven álltam a kis folyosó végén, ő a kanapéra ülve bekapcsolta a tv-t. Óvatosan néztem körül a házban. Nem tudom mit akart, de a félelem lassacskán kezdett elmúlni. Lakhelye egy normális legénylakásnak tűnt. Kissé modern, kupis, de otthonos. Azonban én nekem egyáltalán nem volt kedvem itt tartózkodni, sem most, sem máskor. Már csak a gondolatra is kirázott a hideg, hogy egy vámpír lakásában vagyok, kint pedig még több van. Úgy tűnt egyedül lakott, ami a javamra vált, mivel, ha megjelenne pár másik vérszívó biztos, hogy nem élném meg a reggelt. Egy szobába zárt be. Hajnali kettő körül lehetett az idő. Egy ablakot láttam meg a másik oldalon. Vártam néhány percet, majd odamentem, kinéztem, az emeleten voltunk, viszont én sem voltam ember. Jobban kellett volna vigyáznia annak a fráternek. Hát, viszlát. Kinyitottam a nyílászárót, aztán a szárnyaimat elővillantva a legközelebbi háztetőre suhantam. A baj az volt, hogy a házam kilométerekre volt, én pedig csak pár métert tudtam lerepülni. Az utcák hemzsegtek a különböző lényektől. Felnéztem az égre, ezután pedig utamra indultam. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Mit csinálsz itt egyedül, kislány? állított meg egy férfi. Szemei pirosan fénylettek a sötétben, valamint agyarait megvilágították a hold sugarai. Már csak ez kellett. Futásnak eredtem, közben hallottam, hogy néhányan üldözni kezdtek. Szuper. Gyorsítottam a tempón, amikor valami keménynek ütköztem. - Na végre, hogy megvagy. - Nem néztem fel. Tudtam ki volt az. Minden kezdődhetett előröl. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"><br /></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: large;">***</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> A történtek után fogva tartóm úgy döntött mindenhová magával visz. Esténként az ő szobájában kellett aludnom. - Nehogy elszökj - felelte, mikor rákérdeztem miért kell ezt. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Egyébként még mindig nem mondta el mi az oka annak, hogy itt tart. Az első 3 hétben kivétel nélkül, mindennap ordibáltam vele, illetve többször próbálkoztam szökéssel. Sikertelenül. Semmi nem vált be. Az elején irritált a társasága, dühös voltam, nagyon. Majd a mérget felváltotta a félelem és a bánat. Azt hittem soha nem szabadulok már meg. Aztán pár nap múlva ez elmúlt. Kezdtem megkedvelni, bár ezt magamnak se vallottam be. Állandóan próbált megnevettetni, de még egy mosolyra sem méltattam. Napról napra lazább és kedvesebb lett. Persze, a fürdőbe eddig se kísért el, nem sokára már néha egyedül is hagyott. Először csak a szobában, majd már az egész lakásban is. Már nem ráncigált magával mindenhova, habár még mindig egy szobában aludtunk. Nem kérdeztem rá miért, úgyse adott volna választ. Egyre jobban bízott bennem. Azt hiszem. Már erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne mosolyogjak. Nehéz volt. Aztán egyik nap nem is bírtam tovább. Ezzel persze megnöveltem az önbizalmát, és arra is rájött, hogy kezdtem megkedvelni. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Pont két hónapja volt, hogy itt tartózkodtam. Reggel mikor felkeltem ő már nem volt ott. Fura egy vámpír volt Ő. Éjszaka nagyon ritkán járt ki, leginkább aludt, mint egy normális ember. Nem szívott vért. Valami pirulákat szedett. Az volt a tápláléka. Kiderült, hogy aznap éjszaka miért támadt a kisfiúra. 2 nappal azelőtt fogytak el a tablettái, és a férfi, aki ezeket árulta azt mondta feljebb ment az ára. Ő pedig úgy gondolta megvárja, amíg lejjebb viszi. Azonban köztudott tény, hogyha nem isznak, megvadulnak. Elvesztik az eszüket és nem tudnak gondolkodni, egészen addig, amíg nem szereznek megfelelő táplálékot. Vele is ez történt. Mára talált egy másik eladót, akitől olcsóbban megszerezte őket. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Érdekes szokásait rám is rám ragasztotta. Most már éjszakánként aludtam, nappal pedig ébren voltam. Ritkán fordult elő az ellentéte. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Miután elkészültem lebaktattam a lépcsőn, majd az alján megálltam. Megláttam Őt. Háttal állt nekem, a pultnál ügyeskedett. Tekintetem végig vezettem fedetlen hátán. Melegítőnadrágja lazán lógott csípőjén. Megfordult, és mikor észrevett mosolyogni kezdett. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Csináltam neked reggelit. - szólalt meg. A pult felé indultam és leültem az egyik székre. Elém rakta a tányért, majd a velem szemben lévő ülőalkalmatosságra helyezkedett. Megköszöntem és enni kezdtem a vajas pirítóst. A könyökére támaszkodva figyelt. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Olyan gyönyörű vagy. - mondta ki suttogva. Szívemben megállt az ütő kijelentésére. Soha nem mondott még ilyet. A pirítósomra bámulva szégyenlősen elmosolyodtam és idegesen kapargatni kezdtem az ételt. Mit ne mondjak, érdekesen látványt nyújthattam </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Nézz rám. - ejtette ki a szavakat halkan, szinte könyörgő hangnemben. Félénken néztem bele a tengerkék szempárba. Lehet, hogy rosszul tettem. Lehet nem kellett volna, de akkor nem tudtam visszafogni magam. Arca közeledni kezdett, gyönyörű szemeit lecsukta, ezzel megfosztva engem a látványtól. Abban a pillanatban, mikor megéreztem mézédes ajkait az enyémeken, az én látószerveim is automatikusan záródtak </span><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">le. Lassan, de szenvedélyesen csókolt. Boldog voltam. Egy másodpercig se gondoltam arra, hogy ezt nem szabad. Ő vált el tőlem, rám nézett, majd ujjainkat összekulcsolta. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Ha tudnád milyen régóta várok erre. - mosolyodott el. </span></div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-60884529583851383432015-01-29T20:25:00.003+01:002015-03-01T13:23:39.376+01:001. rész<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;">Sziasztok!</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;">Tudom, ma raktam fel a prológust, de úgy gondoltam, hogy mivel a legtöbben már láttátok pár napja, megosztom veletek az első részt is. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;">A kritikákat/véleményeket szívesen fogadom kommentben.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;">Remélem elnyeri a tetszéseteket,</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;">Jó olvasást!</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: x-small;">Hope</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Egy kisfiú sétálgatott a kihalt utcákon, éjfél körül. A legkisebb neszre is odakapta a tekintetét, melyben tisztán látszódtak a félelem jelei. Segíteni akartam neki mielőtt túl késő, de nem tehettem. Túl veszélyesnek bizonyult. Jól tudom mik járkálnak ilyenkor az utcákon és nem szerettem volna összetűzésbe kerülni velük. A másik oldalról halk lépések közeledtét észleltem. Odapillantottam, ahol egy hosszú, bőrkabátos talpig feketébe öltözött alakot véltem felfedezni. Arcát kalapja takarása miatt nem láthattam. Óvatosan a fiúhoz sétált, lehajolt hozzá és száját szólásra nyitotta. Azonban ebben a pillanatba agyarai láthatóvá váltak. Egy volt közülük. A fiú ijedtében hátrálni kezdett, a szörnyeteg pedig lassan közeledett felé. - Csak egy nyugodt estét szerettem volna. - néztem az égre, majd az ablakból kiugorva szárnyaim segítségével lágyan a talajra érkeztem. A férfiről le se véve tekintetem a gyermeket a hátam mögé rejtettem. A lény percekig szemeimbe bámult, eközben íriszei vérpirosból eredeti színükre változtak és hegyes fogai is eltűntek. Érdekes teremtmények voltak ezek. Ugyanakkor épp olyan veszedelmesek is. Nem mintha az én fajtám sokkal jobb lenne. Az emberek azt hiszik, mi vagyunk a jók, akik megvédik őket minden rossztól. Tévednek. Nem védenek ő senkit, csak saját maguk. Itt is vannak épp olyan elvetemültek, mint bármelyik másik faj. Senki sem jó. Itt nincs olyan. Egyszerűen... ilyen nem létezik. Én az embereket védelmezem, ezt én vállaltam. Én akartam ezt csinálni. Ennek persze következményei is voltak, de mit számít ez? Ők gyengébbek. Ők se tiszták, de nem érdemlik meg, hogy megöljék őket a saját élelmezésük céljából. Ez az oka annak, hogy ezt csinálom. Megvédem őket, még ha ez néhány vérszívó életébe kerül is. Őszintén az angyalok és a vámpírok nincsenek valami kiváló viszonyban. Bár az őrzők és vezetők tiltották, gyakran előfordult, hogy egymásra támadva kioltották a másik faj egyik tagjának életét. Ilyenkor persze megkapták a kellő büntetésük. Néhány másodperc múlva az előbb említett fickónak hűlt helye sem volt. </span><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Elment.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Utoljára is körülnéztem, majd a fiúhoz fordultam, aki ijedt tekintettel meredt rám. Megfogtam a kezét és a legközelebbi rendőrségre vittem. Útközben megnyugtattam és kérdezgettem róla egy kicsit, hogy ne gondoljon a pár perccel ezelőtt történtekre. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">A rendőrségen beszámoltam arról, hogy az utcán sétálgatva találtam a rémült gyermekre, aki egyedül bóklászott az utcákon. Persze hazudtam. Részben...Jamest, a kisfiút, amíg a szüleit keresik, a közeli gyermekotthonba szállították. Engem pedig hazaküldtek. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;"> Napok teltek el. Éjszaka volt. A hold megvilágította az amúgy sötét utakat. Még mindig azok a látószervek jártak a fejemben. Órákig sétálgattam a kihalt utcákon, később a törzshelyemre indultam, ami az egyik kihalt ház területe volt. Egy éve rendeztem be ezt a helyet magamnak. Nem túl modern, még csak villany sincs bevezetve, de a célra tökéletesen megfelel. Általában itt szoktam éjszakánként tartózkodni, ha éppen nem az utcán járkálok. Nappal pedig...Többnyire egyig alszom, aztán találok valami elfoglaltságot. Párszor egy héten délutánonként dolgozom egy helyi pizzázóban. Én szállítom a pizzát a hízni vágyó ügyfeleknek vagy, ha úgy van a pult mögött állva rendeléseket veszek fel, de ez már a ritkábbik eset.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Éppen a gondolataimba merülve lépkedtem haza, amikor valaki megfogta a karom és berántott egy megvilágítatlan mellékutcába. A számat befogta, én pedig éppen fejbe vágni készültem az ismeretlent,ám akkor megláttam a szemeit. Ő volt az. Ó, azok a tengerkék íriszek rabságban tartottak. Egy helyben álltam és bámultam rá. Mikor rájött, hogy nem készültem elordítani magam, tenyerét eltüntette ajkaimról. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem nem épp kedvesen, ámulatomat leplezve. A kijelentésemre gúnyosan elmosolyodott. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Valakinek rossz napja van. - szólalt meg végül, még mindig vigyorogva. Undorítónak tartottam ezt a stílust. Nem szóltam semmit csak grimaszolva bámultam magam elé. </span><br />
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- egyébként - nézett rám fogait villogtatva - haza. </span></div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5382018192347958905.post-37138296483286311002015-01-29T15:02:00.002+01:002015-03-01T13:23:29.266+01:00Prológus<span style="font-family: Georgia, Times New Roman, serif; font-size: x-small;">Sziasztok! Na, szóval először is, hoztam nektek a prológust és remélem meggyőző lesz a történet.</span><br />
<span style="font-family: Georgia, Times New Roman, serif; font-size: x-small;">Másodszor pedig, kérlek, nézzétek el nekem, hogy még nincs fejlécem. Tegnap már említettem, hogy megrendeltem, de még fogalmam sincs mikor lesz kész, hiszen azért értsük meg, jó munkához idő kell. Szóval legyünk türelemmel és foglalkozzunk a sztorival.. </span><br />
<span style="font-family: Georgia, Times New Roman, serif; font-size: x-small;">Ha elolvastátok írjatok véleményt, ha kérhetem. Fontos lenne. Elfogadok hideget-meleget, hiszen jól jön az építő kritika is. </span><br />
<span style="font-family: Georgia, Times New Roman, serif; font-size: x-small;">Köszönöm a figyelmet és jó olvasást mindenkinek!</span><br />
<span style="font-family: Georgia, Times New Roman, serif; font-size: x-small;">Hope</span><br />
<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Életem nagy részében azt hittem olyan vagyok, mint a többiek, akiket magukra hagytak a szüleik. Egy árvaházban éltem 16 éves koromig, amikor is elkezdtek előjönni az első tünetek. Mindig is imádtam az állatokat és tudtam is velük bánni, de akkor kezdtem megérteni mit gondolnak. Beszéltek hozzám. Tudtam velük kommunikálni. Aztán a csuklómon megjelent az az érdekes ábra, mint egy tetoválás, csakhogy ezt nem én csináltattam. Aztán egyre furcsább és furcsább dolgok történtek. Nem tudtam mit tegyek és hogy mi ez. Végül jött az utolsó. Az átváltozás utolsó fázisa. A hátam egyre jobban fájt. Tudtam, hogy ez nem normális és hogy valami köze van az egészhez. Tudtam, hogy el kell mennem, különben szörnyű következményei lehetnek. Egyik éjszaka összepakoltam néhány dolgot és kiosontam az épületből. Nem volt konnyű feladat, de sikerült. A hátam egyre jobban lüktetett, de megállás nélkül futottam egyenesen az erdőbe, mígnem a fájdalom felülkerekedett rajtam és összerogytam. Eszméletlenül nagy szenvedés volt az a pár perc, viszont megérte. Nem értettem mi történik körülöttem. A háta</span><span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">mból kinőtt fehér furcsaságot tanulmányoztam, amikor megláttam, hogy körülvett néhány ember, vagyis...olyanok voltak, mint én.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">- Üdvözlünk közöttünk. -lépett elém egy nő és intett két férfinak, hogy segítsen fel.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif;">Itt kezdődött minden.</span></div>
Hope Tommsonhttp://www.blogger.com/profile/12980901920268008215noreply@blogger.com2