1. rész

Sziasztok!

Tudom, ma raktam fel a prológust, de úgy gondoltam, hogy mivel a legtöbben már láttátok pár napja, megosztom veletek az első részt is. 

A kritikákat/véleményeket szívesen fogadom kommentben.

Remélem elnyeri a tetszéseteket,

Jó olvasást!

Hope

    Egy kisfiú sétálgatott a kihalt utcákon, éjfél körül. A legkisebb neszre is odakapta a tekintetét, melyben tisztán látszódtak a félelem jelei. Segíteni akartam neki mielőtt túl késő, de nem tehettem. Túl veszélyesnek bizonyult. Jól tudom mik járkálnak ilyenkor az utcákon és nem szerettem volna összetűzésbe kerülni velük. A másik oldalról halk lépések közeledtét észleltem. Odapillantottam, ahol egy hosszú, bőrkabátos talpig feketébe öltözött alakot véltem felfedezni. Arcát kalapja takarása miatt nem láthattam. Óvatosan a fiúhoz sétált, lehajolt hozzá és száját szólásra nyitotta. Azonban ebben a pillanatba agyarai láthatóvá váltak. Egy volt közülük. A fiú ijedtében hátrálni kezdett, a szörnyeteg pedig lassan közeledett felé. - Csak egy nyugodt estét szerettem volna. - néztem az égre, majd az ablakból kiugorva szárnyaim segítségével lágyan a talajra érkeztem. A férfiről le se véve tekintetem a gyermeket a hátam mögé rejtettem. A lény percekig szemeimbe bámult, eközben íriszei vérpirosból eredeti színükre változtak és hegyes fogai is eltűntek. Érdekes teremtmények voltak ezek. Ugyanakkor épp olyan veszedelmesek is. Nem mintha az én fajtám sokkal jobb lenne. Az emberek azt hiszik, mi vagyunk a jók, akik megvédik őket minden rossztól. Tévednek. Nem védenek ő senkit, csak saját maguk. Itt is vannak épp olyan elvetemültek, mint bármelyik másik faj. Senki sem jó. Itt nincs olyan. Egyszerűen... ilyen nem létezik. Én az embereket védelmezem, ezt én vállaltam. Én akartam ezt csinálni. Ennek persze következményei is voltak, de mit számít ez? Ők gyengébbek. Ők se tiszták, de nem érdemlik meg, hogy megöljék őket a saját élelmezésük céljából. Ez az oka annak, hogy ezt csinálom. Megvédem őket, még ha ez néhány vérszívó életébe kerül is. Őszintén az angyalok és a vámpírok nincsenek valami kiváló viszonyban. Bár az őrzők és vezetők tiltották, gyakran előfordult, hogy egymásra támadva kioltották a másik faj egyik tagjának életét. Ilyenkor persze megkapták a kellő büntetésük. Néhány másodperc múlva az előbb említett fickónak hűlt helye sem volt. Elment.

 Utoljára is körülnéztem, majd a fiúhoz fordultam, aki ijedt tekintettel meredt rám. Megfogtam a kezét és a legközelebbi rendőrségre vittem. Útközben megnyugtattam és kérdezgettem róla egy kicsit, hogy ne gondoljon a pár perccel ezelőtt történtekre. 

A rendőrségen beszámoltam arról, hogy az utcán sétálgatva találtam a rémült gyermekre, aki egyedül bóklászott az utcákon. Persze hazudtam. Részben...Jamest, a kisfiút, amíg a szüleit keresik, a közeli gyermekotthonba szállították. Engem pedig hazaküldtek. 

     Napok teltek el. Éjszaka volt. A hold megvilágította az amúgy sötét utakat. Még mindig azok a látószervek jártak a fejemben. Órákig sétálgattam a kihalt utcákon, később a törzshelyemre indultam, ami az egyik kihalt ház területe volt. Egy éve rendeztem be ezt a helyet magamnak. Nem túl modern, még csak villany sincs bevezetve, de a célra tökéletesen megfelel. Általában itt szoktam éjszakánként tartózkodni, ha éppen nem az utcán járkálok. Nappal pedig...Többnyire egyig alszom, aztán találok valami elfoglaltságot. Párszor egy héten délutánonként dolgozom egy helyi pizzázóban. Én szállítom a pizzát a hízni vágyó ügyfeleknek vagy, ha úgy van a pult mögött állva rendeléseket veszek fel, de ez már a ritkábbik eset.

Éppen a gondolataimba merülve lépkedtem haza, amikor valaki megfogta a karom és berántott egy megvilágítatlan mellékutcába. A számat befogta, én pedig éppen fejbe vágni készültem az ismeretlent,ám akkor megláttam a szemeit. Ő volt az. Ó, azok a tengerkék íriszek rabságban tartottak. Egy helyben álltam és bámultam rá. Mikor rájött, hogy nem készültem elordítani magam, tenyerét eltüntette ajkaimról. 
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem nem épp kedvesen, ámulatomat leplezve. A kijelentésemre gúnyosan elmosolyodott. 
- Valakinek rossz napja van. -  szólalt meg végül, még mindig vigyorogva. Undorítónak tartottam ezt a stílust. Nem szóltam semmit csak grimaszolva bámultam magam elé. 
- egyébként - nézett rám fogait villogtatva - haza.