Sziasztok! Szóvaal... Eddig ezt a részt írtam a legtöbb ideig, kemény három napon keresztül, mindegyiken órákat, délutánokat ültem a gép előtt, hogy összehozhassam ezt, amivel őszintén nem vagyok annyira megelégedve, de annyira azért mégse rossz, hogy még napokat halasszak a megosztásán.
Ezen kívül lenne még egy fontos közleményem.. Sajnálattal közlöm veletek, hogy jövőhéten iskolámmal 5 napra utazom el. Nem tudom mennyi időm lesz írni, vagy, hogy egyáltalán lesz e valamennyi, de mindenesetre a laptopomat tervezem elvinni így, ha időm lesz, akkor talán rész is. Még ezen a hétvégén, ha sikerül összehoznom lesz egy új rész. Ha pedig minden jól megy a jövőhét folyamán is hozok, ha viszont nem lesz időm, talán 22-re tudok tálalni eggyel. Reménykedjünk, hogy minden jól megy, hiszen én se bírnám ki 5 napig, hogy egy árva szót sem írjak. Minden erőmmel azon leszek, hogy minél hamarabb előállhassak a hosszabb és jobbnál jobb részekkel.
Mellesleg, igen, egyre hosszabb részeket próbálok összehozni. Ezt már sikerült 1600+ szavasra! Wohoooo. Na, nem is magyarázok itt tovább. Remélem tetszeni fog, további jó olvasást!
UI: Ne felejtsétek el jelezni, hogy tetszik, vagy valami probléma lenne! Várom szeretettel a visszajelzéseket, valamint újabb tagokat a blog facebook csoportjába!
Hope
Reggel a nap lágy
sugarai keltettek volna, ha tavasz vagy éppen nyár lenne. De nem! Tél van, pár
hét múlva karácsony a hó megállás nélkül szakadt. Életemben nem láttam még
ilyet. Édes Istenem, Bradfordban élek nem az Antarktiszon! Mi történik itt?
Angliában napok óta esik a hó, ami már legalább egy méteresre növekedett. Ennek
következtében a tömegközlekedés kész káosszá vált. Az autók használata szinte
lehetetlen volt, a gyalogosok több réteg alá öltözve siettek munkahelyükre.
Akik tehették otthon maradtak a szörnyű időjárás következtében a baj viszont az
volt, hogy én nem voltam e szerencsés emberek között. Kelletlenül kászálódtam
ki az ágyból és a fürdőbe mentem.
A reggeli kávémat
szürcsölgetve vártam Shane-re, hogy együtt menjünk a pizzázóba. Nem telt el sok
idő, mire meghallottam a bejárati ajtó nyitódását, másodpercek múlva megjelent
előttem a kócos hajú személy. Úgy látom vagy megint nem volt ideje fésülködni,
vagy komolyan azt gondolja, hogy ez jól néz ki. Lábaira fekete csőfarmere
kicsit nagy volt, mivel lógott rajta, pulcsija szintén a bővebb stílust
képviselte, kabátja kihangsúlyozta erős testalkatát, fekete sapkája pedig a
homlokára csúszott. Feltápászkodtam kényelmes ülőhelyemből és az előszobába
siettem téli gönceimért és bakancsomért, amiket gyorsan magamra küzdöttem és
készen, a mellettem szenvedésemen nevető fiú elé álltam jelezve, hogy mehetünk.
Abban a pillanatban, ahogy kiléptem meleg otthonomból, arcomat megcsapta a
csípős hideg szele, amire megborzongtam. Húsz perc múlva átfagyva léptünk be a
fűtött épületbe.
– Nem mész? – kérdeztem Shane-től, miközben a kabátomat
távolítottam el magamról és akasztottam a fogasra. Megrázta a fejét és leült az
egyik székre. Váll rántva kaptam föl a köpenyem és sétáltam a pult mögé, úgy
követett, mint egy kiskutya a gazdáját. A különbség csak az volt, hogy ennek az
állatnak be nem állt a szája.
Ahogy teltek a napok
egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ezt persze nem úgy értettem, hogy egymásba
szerettünk, mert nem. Egyszerűen csak a legjobb barátommá vált, mindent
elmondhattam neki. Önmagam lehettem előtte, nem kellett titkolóznom. Éreztem,
még hangosan is gondolkodhatnék, amit azért nem tettem, mert furcsa lett volna.
Hetente kétszer-háromszor találkozott Bryannel, aki időközben visszazökkent
normális életébe, amit nélkülem folytatott. Igen, az után az incidens után nem
keresett többet. A szívemben megszüntethetetlenül éreztem a hatalmas űrt, amit
maga után hagyott. Igazából, ez az én hibám volt. Én hagytam ott aznap, én menekültem
el a problémák elől és egyben előle. Féltem, hogy elrontok mindent, de aztán
rájöttem, hogy pont így tettem az, amitől rettegtem.
~Bryan Gray~
Mikor kifutott a
lakásból utána akartam eredni, de visszafogtam magam. Azt hittem visszajön, azt
hittem keresni fog, hogy majd mindent elmond, emlékezni fogok és boldogan
élünk, amíg meg nem halunk. Tudom ez egy érdekes és naiv feltételezés, főleg
egy 21 éves srác elméjében, de én tényleg reménykedtem benne, ő viszont nem
keresett többet. Talán tovább lépett és most boldogan él. Én mindennap gondolok
rá, akkor is, ha nem tudok semmit a múlt történéseiről. Shane elmesélte az
életemet, elmondott rólam mindent, de a vele kapcsolatos dolgokat kihagyta.
Amikor rákérdeztem miért, csak megrázta a fejét és nem válaszolt. Sokat
gondolkodtam Gracen, valamint az álmomon. Folyton azon jártattam az agyam, hogy
kilehetett az a férfi, illetve, hogy kinek a sírjánál zokoghatott olyan
keservesen. Megszakadt a szívem, amikor arra gondoltam hogyan sírt Ő. Az én
csodás angyalom, akit valószínűleg örökre elvesztettem. Akit nem ismertem, de
mégis ismertem. Akire nem emlékeztem, de mégis tudtam ki Ő. Akivel nem tudom mi
lehetett köztünk, de tudtam, fontos volt nekem. Olyan zavarosnak és
értelmetlennek tűnt minden, de mégsem említettem senkinek. Nem mondtam mennyire
szükségem van arra az angyalra, mennyire felkeltette az érdeklődésemet. Nem
tudok róla semmit, mégis tudok róla mindent. Azt se értettem, hogy lehetek
amnéziás, úgy, hogy vámpír vagyok? Lehetséges ez egyáltalán? Mi gyorsabban
gyógyulunk. Akkor én miért vesztettem el az emlékeimet és miért nem kaptam
vissza? Ezek azok a kérdések, amikre soha nem kapok választ, de mégis
gondolkodom rajtuk.
Elkezdtem bulikba
járni, idegenekkel ismerkedni és inni. Őszintén szólva, nem akartam ilyen
lenni, de szükségem volt társaságra. Én nem emlékeztem senkire, így nehéz volt
akárkit is keresni, engem pedig Shane-en kívül, senki nem hívott. Meglátogatott
hetente néhányszor, de nekem többre volt szükségem. Jelentkeztem biztonsági
őrnek a közeli temetőbe. Általában nappal dolgoztam, azonban hetente egy-két
alkalommal éjszaka is be kellett mennem. Bevallom először kissé félelmetesnek
véltem, viszont egy idő után megszoktam, bár az is segített, hogy ilyenkor nem
sokan tudják felülmúlni az éjszaka urainak erejét. Ráadásul a sötétben is
láttam, a baj csak az volt, hogy ilyenkor szemeim pirosan világítottak, szóval
bárki észrevehette, hogy nem átlagos teremtmény vagyok. Vigyáznom kellett
nehogy valaki meglássa őket, mert akkor irtó nagy bajba kerülhetek. Bezárnának
valami ketrecbe és megállás nélkül kísérleteznének rajtam, amíg ki nem
derítenének mindent.
Egyik éjszaka
közeledő lépteket hallottam. Körülnéztem, közben szemeimet eltakartam, de akkor
rájöttem, ő is vámpír volt.
– Menj innen. – mondtam közömbös hangnemben. A lény
megtorpant, felém fordította fejét és rám meredt. Percekig mozdulatlanul
bámult, majd futni kezdett felém és rám vetette magát. Megvillogtatta hegyes
fogait és gonoszan elvigyorodott. Mégsem vámpír volt, inkább szörnyeteg. Vért
isznak, agyaraik vannak és piros szemeik, de ők mégsem olyanok, mint mi. Nappal
elrejtőznek és várják, hogy lemenjen a nap, hogy végre kiléphessenek újabb
áldozatokat keresni. Ők vért szívtak, méghozzá meg is ölik áldozatukat. A
vámpírok, ha vért is isznak, nem teszik ezt. Igaz, beárulhatnák őket, ha ilyet
csinálnak, de ki hinne bárkinek, abban, hogy egy vámpír ivott belőle? Hát, nem
sokan. Az emberek nem tudnak e lények létezéséről, nekik a „természetfeletti”
csak egy legenda. Valami, amit meseként élnek át, filmeket, történeteket írnak
róla, de nem hiszik el, hogy ez valóban létezik. Van néhány titkos
szövetkezett, törvény, és minden olyan, ami az embereknek is van, csak erről ők
nem tudtak. Ezeket mind a törpök vezették, ők irányítottak mindent. Bizonyára
meg akart ölni, láttam szemeiben szándékait, hogy nem tudott gondolkodni. Őket
már csak az ösztön irányítja, rosszabbak, mint mikor mi nem eszünk napokig. A
bennük lakozó vadállat felemésztette őket. Hosszú szőke haja mocskos, és borzos
volt, ruhája szakadt, valamint ugyancsak koszos. Undorodva löktem le magamról a
próbálkozó nőt, felálltam, majd jelzően szemeibe néztem. Horrorfilmbe illő
kinézete volt, de nem ijedtem meg. Újra nekem futott, mire megfogtam vállait és
erőteljesen földhöz vágtam testét. Percekig mozdulatlanul feküdt, kezdtem
kételkedni magamban, hallottam szívverését, de nem mozdult, még csak szemeit
sem nyitotta ki. Nem sajnáltam, de mégsem akartam gyilkos lenni. Egy apró
megfélemlítés elég lett volna, de ezt ő akarta. Megfordultam, éppen menni
készültem, mivel munkaidőm is lejárt, azonban akkor mozgolódást észleltem a
hátam mögül. Hátranéztem, pirosan világító íriszeivel másodpercekig bámult,
majd elrohant. Szánalmas volt, akár egy vadállat, aki kudarcot vallott az
élelemszerzési gyilkolásában.
Nyugodtan, gondolataimba
merülve sétáltam haza, a sötét utcákon.
~ Shane Stanley ~
Örültem, hogy
Grace-vel ilyen közel kerültünk egymáshoz. Ő nem érez barátságnál többet, úgy
tekint rám, akár a bátyjára, de én érzek iránta némi vonzalmat. Szívem szerint
kitálalnék róla, mi is lapul a szívemben, de nem tehettem. Szüksége volt rám
és, úgy biztos elvesztettem volna. Ő egyedül lenne, én pedig nélküle. Szörnyű
belegondolni milyen is lehetett Bryannek, amikor még emlékezett rá, amikor
elválasztották őket. Grace elmondta, hogy már együtt lehetnének, hogy kapott
egy hívást, miszerint mégis engedélyezik. Nem igazán értettem, miért nem megy
akkor utána? Szerette, tudtam, hogy szerette, még most is szereti. Akkor még
nem tudtam, hogy érzéseim egyre erősödni fognak, még nem tudtam, hogy majd nem
tudom visszafogni magam. Még nem tudtam semmit. Nem tudtam, hogy aztán jóra
fordulnak a dolgok, de igazából mégsem. Nem tudtam milyen naivvá válok.
Hetek teltek el, amik
alatt egyre többet és többet kezdtem érezni iránta, rájöttem belészerettem. A
lányba, az angyalba, aki nemrég vesztette el hercegét, a vámpírt, a legjobb
barátomat. Titokban, a szívem mélyén mindig is tudtam, egyszer visszatalálnak
egymáshoz. Mikor először láttam őket, egymás mellett ültek. Grace lábait
ölelgetve, idegesen várt, Bryan pedig ujjait tördelve mesélte el a történteket.
Már akkor tudtam, egymásnak vannak teremtve, ahogy egymásra néztek, egymáshoz
értek. A levegő szikrázott és tiszta, őszinte szerelemmel telt meg. Ezek
szerint, nekem mást teremtett az úr, más volt az én Nagy Ő-m, de én mégis
beleestem abba a lányba. Ellenszegültem volna a forgatókönyvnek? Ez nem az én hibám
volt, talán így volt ez megtervezve.
Izgatottan sétáltam a
belvárosi szupermarket egyik ékszerboltja felé. Karácsony előtt jártunk egy
nappal, és most mentem átvenni az ajándékát. Két hete rendeltem meg. Először
fogalmam sem volt mit vehetnék neki, majd megláttam ezt. A medál egy egészen
apró szív volt, oldalain ugyanolyan méretű angyal szárnyakkal. Megmertem volna
esküdni, hogy tetszeni fog neki. A hónapok leforgása alatt eléggé kiismertem
ízlését, aminek igencsak örültem. Utam közben fülemben nevetése vízhangzott, gyönyörű
mosolya pedig szemeim előtt lebegett. Örömmel vettem át a nyakláncot az idős
úrtól, majd sietve indultam otthonomba, hogy biztonságba helyezhessem.
~Grace Michael~
Hirtelen nyitottam ki
szemeimet és zihálva ültem fel az ágyamban. Kifújtam a betartott levegőt,
körbenéztem, mikor megláttam egy, az ágyamon ülő személyt. Ijedtemben szinte
leestem róla, ám egy kar megragadott, mielőtt a padlón pihenhettem volna.
Villámcsapásként ért a felismerés, a pillanatban, amikor megláttam az idegen
arcát. Haja, mint mindig most is kócos volt, egy fekete, szűkszárú
melegítőnadrágot, és egyszerű pulóvert viselt.
– Shane, mit keresel itt? –
hajamat, mely összevissza állt próbáltam némileg helyrehozni. Lassan
végignézett rajtam és bágyadtan elmosolyodott látványomon.
– Gondoltam nem
akarsz egyedül ünnepelni. – Megráztam a fejem és számat felfelé görbítettem,
majd azzal a lendülettel ki is küldtem a szobából, hogy nyugodtan felöltözhessek.
A karácsonyfát már
tegnap feldíszítettük, mára már csak egy normális étel elkészítése maradt, amit
gyakorlatilag ráhagytam, mivel ő tudott főzni, én meg katasztrófa voltam a
konyha környékén. Nevetve néztem, ahogy munkálatai közben bohóckodott.
Igazából, rettentően fájt, hogy Bryan nem lehetett velem, de nem akartam
elrontani barátom karácsonyát az én szomorúságommal. Milyen barát lennék, ha
képes lennék erre? Lepleztem elkeseredettségemet.
- Ideje ajándékozni! –
ugrott a kanapéra. Délután öt óra volt, már a nap is lement, felpattantam és
szobámba siettem, egészen az éjjeliszekrényemig, ahova ajándékát rejtettem.
Tudtam, hogy Shane szereti Grace-t! Én tudtam *--* Azért remélem Shane nem hagyja egyedül Bryan-t sem karácsonykor :33 Hamar köviit *-*
VálaszTörlésElőször is, köszönöm, hogy feliratkoztál!
TörlésMásrészt, örülök, hogy tetszik! Igen, majd meglátjuk mi lesz a későbbiekben :D Igyekszem hétvégén hozni a következőt! Még egyszer köszönöm!^^
Hope
Tyűűűűűűűűhaaaa!!!!!
VálaszTörlésEzt nem gondoltam volna!
Szegény Grace: egy vámpír és egy farkas
Hamar a köviiiiit!!!!!!
Azaz. :D
Törlés