4. rész

Sziasztok! A negyedik rész készen áll az olvasásra!^^ Remélem tetszeni fog! Amit meg mindig elmondok... Véleményeket...Kérlek, kommentben! 

További jó olvasást mindenkinek!

Hope

~Bryan szemszöge~

  Shane egész jól fogatta a hírt. Hárman ültünk a nappalian, a könyökömre támaszkodva idegesen tördeltem ujjaimat, Grace pedig lábait átölelve tanulmányozta a barna szőnyeget. Féltem a reakciójától, hogy azt mondja, el kell engednem Őt, de bíztam benne. 
- Szóval...- összeszedtem a bátorságom és elregéltem mindent, egészen az elejétől addig a napig. Türelmesen, érdeklődően hallgatta végig a beszámolómat, mígnem végeztem és félve pillantottam rá. Pár percig nézett előre, majd elnevette magát. - Nem árullak be, haver. - tette a vállamra a kezét, aztán el is indult. Dolga volt. Megkönnyebbülten rogytam le a fotelba miután visszajöttem az ajtótól. A mellettem ülő lányt a karjaimba zártam. Éreztem, hogy légzése fokozatosan lassul, hamarosan szuszogását is meghallottam. Elaludt. Abban a tudatban léptem át az álmok kapuit, hogy boldog vagyok és ezen semmi és senki nem változtathat. Legalábbis azt hittem.
    A csengő dallamos hangja rántott ki az álomvilágból. Abban a pillanatban a pokolra kívántam a személyt, aki megzavarta tevékenységem. Azonban amikor megtudtam, hogy ki az és mit akart a saját kezemmel képes lettem volna megfojtani és abba a tüzes börtönbe lökni.
- Bizonyos forrásaink elárulták, hogy önt számos esetben együtt látták egy angyal társaságában. Nos, mint ahogy bizonyára tudja, ezt tiltja a törvény 3248§-a. Ezáltal szeretném közölni önnel, hogy amennyiben nem hajlandó tartani a tisztes távolságot ezen fajjal, eljárást indítunk ön ellen. - jelentette be robot hangnemben az öltönyös törpe. Nem szólaltam meg, nem tudtam mit mondani. Végig néztem furcsa kinézetén. Elegáns zakót viselt, haja és szakálla raszta volt, rajta színes gyöngyökkel díszítve. Feltehetően gyanította, hogy nem fogok megszólalni, így hátat fordított és elindult az autója felé. 
- Nem szabhatja meg mit csináljak és kivel! - kiáltottam utána, mire visszanézett, de nem szólt semmi. Ez volt az első találkozásom egy törpével. Azt hiszem, már utáltam őket. Utáltam az egész napot és az egész mindenséget, kiéve őt. Ő az, aki akkor is felvillanyozta a napom és jobb kedvre derített. Naiv butaságaival mosolyt csalt az arcomra, optimista gondolkodásával pedig reményt lehelt belém. Elhittem, hogy megcsináljuk. Egészen addig, amíg el nem szakították tőlem. A hibbant törpök és az ostoba törvényeik. Egy egész életre elegem lett belőlük akkor. Eltiltották tőlem. Eldöntöttem, hogy elérem, amit akarok.

~ Grace szemszöge~

      Úgy ültem a tárgyalóban, mint akinek a halálos ítéletét mondták el, de csak Őt nem láthatom többet. Nem nagy ügy. Túlélem. Hiszen ez csak Ő. Miket is beszélek? Egyértelműen nem fogom kibírni nélküle. Elszakították tőlem az egyetlen embert, aki valaha is jelentett nekem valamit. Nem volt családom, a szüleim két éves koromban magamra hagytak. A legjobb barátnőmet, akivel egy árvaházban éltünk 8 évig, 10 évesen elvesztettem. Mikor én bekerültem oda, Ő már ott volt. Épp, hogy megszületett be is adták. Túl sok volt ez neki. 7 éves korában diagnosztizáltak nála rákot. Az első néhány hónapban egy percre sem hagytam magára. Ott aludtam vele a kórházban, mellette ébredtem, vittem neki forró csokit a földszinti automatából. Azonban a gyermekotthonban lévő felnőttek úgy gondolták nem tesz jót, ha ez így megy tovább. Kéthetente egyszer láthattam Őt. Minden éjjel sírva aludtam el, nappal pedig karikás szemekkel ültem az ágyamon. 6 éves voltam. Hetente pszichológushoz küldtek, ahol ugyanúgy szótlanul álltam és semmire sem reagáltam. Lélegeztem, de úgy éreztem már nem élek. Mindez 3 évig tartott. 11 éves volt, amikor feladta. Ezzel mindent elvesztettem. Azután senkit se mertem közel engedni magamhoz, majd jött Ő és az egész ezzel kapcsolatos elméletem felborította. Most meg Őt is elvesztem..
     A szobámban ültem. Három hónapja most először. Azóta nem jártam itt Őszintén szólva nem hiányzott. Érdekes módon rajta járt az eszem. Ugyan már, mikor nem? Mindig ő az első gondolatom akármiről is legyen szó. Egyre jobban ragaszkodom hozzá, egyre jobban érzem úgy, hogy nem bírom nélküle. Még csak négy napja vagyunk távol egymástól, de már olyan, mintha a szívem tépték volna ki. Rettentően hiányzott. Lehet, ha tudtam volna, hogy nemsokára látom nem fájt volna ennyire. Attól féltem, hogy többet nem pillanthatok tengerkék íriszeibe, nem érezhetem csodálatos illatát, nem csókolhatom formás ajkait. A legnagyobb félelmem volt ez. Nem tudtam mit kéne csinálnom, hova kéne mennem, hogy engedjék a találkozásainkat. A törvény, a törvény, a törvény. Az az idióta törvény. Mit lehet ez ellen csinálni? Feljelenteni azt a főállású törpöt, mert ilyet kitalált? Képes lenne börtönbe csukatni, ha ilyet teszek. Nem találtam kiutat a labirintusból. Csak vártam, szenvedtem, vártam és még jobban szenvedtem. Ahogy teltek a percek, majd órák, egyre rosszabb volt. Olyan lassan telt az idő, mintha megállították volna. Vajon Ő mit csinálhat? Mire gondolhat? Vajon Ő is ugyanezt érzi? Ugyanígy szenved és próbál megoldást találni? Ő sem jutott semmire? Gondolt valaha arra, hogy milyen csodálatosak is az Ő szemei? Na, jó, ez már nem éppen idetartozó kérdés volt, de ez is a fejemben motoszkált. Viszont nem ez volt a legalkalmasabb pillanat ezen gondolkodni, ezért inkább félreraktam az efféle kérdéseimet és próbáltam kitalálni valami felhasználhatót. 
- Egy levél, látogatás, per, aláírások, tiltakozás - gondolkodtam hangosan. Mi lehetne a legmegfelelőbb? A házamat apró, kövér, nagy szakállú törpök vették körül és gondoltam az Övét is. Miért kell ebből ilyen nagy problémát csinálni? Csak két normális élőlény, aki szerelembe esett. Mással is ezt csinálják, ha egyszerűen "törvény tiltja"? Hiszen ez nem nagydolog. Csak néhány találkozás, egy pár lopott csók és boldogság. Mi ebben a rossz? Mit kell ezen tiltani? Értem én, ha eltiltanak két embert, akik meg akarják ölni egymást, de mi együtt vagyunk erősek. Egyedül nem bírjuk sokáig. Mindenesetre én biztos nem. Ezt már érzem. Talán túlságosan is ragaszkodom hozzá. Lehet, hogy túlzottan szeretem, de nem tudok mit tenni ellene.

Az ágyamon feküdtem, egyedül és még mindig csak vártam és vártam. Vártam a csodára.