12. rész

Sziasztok zöldborsók!

Nagyon sok késéssel megfűszerezve, (amit rettentően bánok) de most már végre valahára bejelenthetem, hogy megérkezett a tizenkettedik fejezet. Ahogy láttam, egy olvasót is elvesztettem a hasszú odő elteltével, azonban remélem, hogy egyszer mégis visszatalál hozzám, illetve, hogy a többiek nem hagytak el.

Mindenesetre minden kedves olvasómnak köszönöm, hogy itt volt/van vagy talán lesz is.

Most pedig, nagy örömmel adom át eme részt. Kellemes olvasást, illet szorgos kommentelést kívánok!

Hope

~ Bryan Gray ~

Az utóbbi időben Shane egyre többet látogatott meg. Szinte biztos voltam benne, hogy ennek oka az volt, hogy leszoktathasson a kábítószerekről. A gond csak az volt, hogy nekem ez nem ment. Végül oda már eljutottam, hogy előtte nem szedtem őket csakhogy azt higgye, beválik a módszere. Nem önzőségből tettem, nem is azért, hogy kiszúrjak vele, egyszerűen azt akartam, hogy boldog legyen és ne az én gondjaimra pazarolja el az idejét, hiszen mindketten tudtuk, hogy az milyen fontos, habár én túl sokat kaptam, mint kellett volna, nekem már úgyis mindegy volt. Talán kissé negatív volt a hozzáállásom, de az akkori felállásban, az akkori érzelmeimmel nem tudtam máshogy felfogni a helyzetet. A testem élt, mozgott, lélegzett, azonban a lelkem helyén egy hatalmas űr tátongott. Már nem reménykedtem, nem hittem, nem szenvedtem, nem szerettem. Nem fájt semmi, örömöt sem éreztem, helyette viszont ott volt a rettegett fekete üresség.

Nyugodtan iszogattam a megszokott tablettás vizemet, ami még mindig undorító volt és egyáltalán nem vér ízű. Mindegy, a lényeg, hogy tápláljon. Tíz perce kellett volna elindulnom a haverjaimmal való találkozóra. Igaz, semmit sem jelentettek számomra, de tőlük származott az anyag, mellesleg nem éppen józan állapotban teljesen mindegy kivel tölti az ember az időt. Most is késtem, hiszen mindig megteszem, csak azért, hogy tudják, én nem leszek az, aki ugrik minden gondolatukra, ez az egyik oka annak, hogy tisztelnek, gyakorlatilag a csapat fejének tartanak. A másik ok pedig, hogy tudják, többen se tudnának kidobni, minden bizonnyal tisztában vannak vele, hogy erősebb vagyok náluk. Néhányuknak volt már részük haragomban és mit ne mondjak, nem élvezték.

103 esztendős vámpírként még a fiatal egyedek közé tartozom, mivel nem változtatnak át valakit minden percben, ehhez idő szükséges. Megfontoltnak kell lenni, hogy kit válasszunk, az embernek, intelligensnek, de erősnek kell lennie, illetve szükség van akaraterőre is. Ezek mind fontos jelzők egy ilyen lénynél, ha ez nem lenne meg, az ember már az átváltozás folyamatában meghalna. Nem egyszer történt már ilyen eset. Mielőtt átváltoztatunk valakit, hónapokig figyeljük. Fel kell keltenie az érdeklődésünket, azt kell gondolnunk: ’Na, ő kell nekem!’. Aztán jön a megfigyelés, hogy biztosan megfelel-e az elvárásoknak, majd, a legalkalmasabb pillanatban elkapjuk. Az átváltozás napokig, akár hetekig is eltarthat és igencsak nagy fájdalmakkal is járhat, de ez persze a személytől és akaraterejétől függ. Az egész folyamat a szándékot, valamint a kitartást teszi próbára.

~ Grace Michael ~

Levegőt kapkodva ültem fel és söpörtem ki izzadt hajtincseimet arcomból. Már körülbelül öt perce kelhettem fel, de még mindig hihetetlen módón ziháltam. Homlokom forró volt, akárcsak a pokol tüze az álmomban, illetve a szoba is forgott körülöttem. Sejtettem mi lehetett a probléma, viszont angyallétem végett még soha nem voltam beteg, ezért nem is értettem, hogy történhetett mindez. Nehezen, de felkeltem, összeszedtem magam és elindultam a gyógyszertár felé.

Az enyhe napsütésben sétáltam a célom felé. Hallottam a madarak halk csicsergését, illetve éreztem bőrömön a napsugarak enyhe csípését. Kezdtem jobban érezni magam, a fejem lüktetése elmúlóban volt, szédülésemnek pedig nyoma veszett. Mire odaértem a patika kövezett lépcsője elé, azon kaptam magam, hogy nem értem miért is vagyok itt. Teljesen egészségesnek éreztem magam, mintha a reggeli incidens meg sem történt volna, azonban mikor felvillant néhány kép rémálmomból, akaratlanul is összerezzentem. Visszaindultam a lakásomra, közben pedig folyamatosan apám és Bryan kapcsolatáról kattogott az agyam. Vajon ismerik egymást?

Ahogy a forró aszfalton caflattam, észrevettem, hogy a madarak nem a megszokott hangnemben daloltak. Vészjósló volt és mindentudó. Megtorpantam mikor észleltem, hogy körém gyűltek és engem próbáltak figyelmeztetni valamire, valami rosszra. Beszédük értelmetlen volt, nem értettem pontosan, annak ellenére sem, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy figyelhessek. Az idegesség úrrá lett rajtam, valamilyen oknál fogva nem értettem beszédük, és ez igazán szokatlan volt számomra. Végignéztem az utcán, az emberek mindenféle észrevétel nélkül sétálgattak, úgy tűnt semmit sem látnak a körülöttem történő eseményekből, ezáltal még zavarodottabbá váltam. Gyorsan tekingettem egyik állatról a másikra, mind ugyanúgy néztek, ki. Mindenük koromfekete volt, kivétel a rám villogó vérpiros szemeik. Ajkaim szétnyíltak, a döbbenettől. Beharaptam számat és zaklatottan rágcsálni kezdtem. Figyeltem, ahogy elcsöndesednek, majd lassan, egyesével elhagyják a helyet. A fejemet megrázva siettem tovább. Útközben kiráncigáltam zsebemből a telefonom és tárcsáztam Shane számát. Nem kellett sokat várni, hogy válaszoljon hívásomra, néhány csörgés után már hallhatta nyugodnak nem nevezhető hangom. Szinte futólépésben közeledtem otthonom felé, miközben kérlelő hangnemre váltva megkértem a fiút, hogy a lehető leggyorsabban érjen oda.

Éveknek tűnő percek teltek el, miközben a kanapén ülve türelmetlenül vártam Shane érkezését. Ideges voltam, és féltem. Rossz érzések kerítettek hatalmába, éreztem, hogy valami közeledik. Éppen a múlt éjjel tapasztalt álmomon gyötrődtem, amikor valaki berontott a házba. Hangos zihálást hallottam az ajtótól, a tulajdonost azonnal felismertem, így a helyemen maradva tovább folytattam eddigi tevékenységemet. Szemeim előtt két fekete bakancs jelent meg. Felnéztem az illetőre, akinek feje tetején haja összekócolva, kissé izzadtan lógott homlokára, felsőtestén fehér póló díszelgett, lábait pedig térdig takarta egy terepszínű nadrág. Szemei kissé megkönnyebbülten pislogtak, ahogy észrevette, hogy semmiféle fizikai bántalmat nem szereztem.

-      Mi történt? – kérdezte a srác, miközben leült mellém a barna bőrkanapéra.

-      Lázas voltam. – húztam fel lábaimat és öleltem át őket.

Shane kérdő tekintettet nézett rám, ezzel azt mutatva, hogy nem érti aggodalmam.

-           Shane, angyal vagyok. – suttogtam magam elé meredve. – Az angyalok soha nem betegek.

Figyeltem a reakcióját, ahogy arcán megjelent a döbbentség és a zavarodottság. Halványan elmosolyodtam a gondolatra, hogy Shane, aki mindig talál megoldást, most tehetetlen.

-           Valami a közelben van. – mondtam neki alig hallhatóan, hogy kicsit elmagyarázzam a helyzetet. – Nem kéne itt lennie. Az Alvilágba való. – Néztem rá miután kiejtettem számon a nevet.

Nem mondtam neki többet, a legfontosabb információkat elhallgattam, de még nem volt itt az ideje, hogy tudja. Még nem tudhatta meg, hogy ki vagyok én, hiszen még én sem álltam készen rá, de mindezek ellenére eljött értem. Eljött, és ezzel megtudtam az igazat. Ennek hatására rengeteg életemben történt furcsaságokat megértettem. Ezek között, azt is, hogy miért írt levelet apám, hogy miért akart találkozni. El akart vinni innen, el akart vinni magával, örökre. Csak ültem ott némán, vékony karjaimmal lábaimat átölelve. Nem beszéltem, egyikünk sem beszélt. Így ültünk órákon keresztül, egészen addig, amíg a szoba sötétségbe nem borult. Ekkor egy mély kacajt hallottam a bejárati ajtó felől. A hang ismerős volt, tudtam ki az, hiszen hallottam már álmomban, viszont annál inkább hagytam volna ki a találkozást. A találkozást, ami a Tűz Világába vezetne célul.

A fiú felpattant mellőlem és védekezően állt testem elé.

-      Shane, - szólítottam meg barátomat. – Ne, tudom ki az.

A félhomályban láttam, hogy bólint, majd kissé arrébb áll előlem. Az ajtó abban a pillanatban csapódott ki, én pedig néhány másodperc múlva megláttam a fekete ruhába borított démont. Szemei vörösen izzottak, szárnyai, haja, és teste azonban szinte beleolvadt a sötétségbe, hiszen oda tartozott. Elvigyorodott és lassú léptekkel közeledett felém. Ismertem már ezt a mosolyt, a diadalmas mosolyt, ami mutatja, hogy ő győzött.

-           Reagan. – álltam föl immár én is eddigi ülőhelyzetemből és a szörnyre szegeztem tekintetem.