Sziasztok!
Húha, nagyon rég jelentkeztem, de most itt vagyok akár tetszik, akár nem.:D
Lenne egy igazán fontos hírem, amit megszeretnék veletek osztani. Úgy döntöttem újraírom, majd folytatom a blogot, mivel beleszerettem a szereplőkbe az alaptörténetbe. Újraírom a már megint részeket, hiszen van mit javítani, nem is keveset. Rájöttem, hogy nagyon elsiettem a cselekményeket, illetve van néhány abszurd szál is a történetben, így hát ráfér egy kis frissítés.
A javított változat egy másik blogon fog futni(http://mennyorszagespokolkozott.blogspot.hu/), amin a prológus már meg is található. A design és a fejlécet kérlek még ne igazán vegyétek figyelembe, ez csak egy ideiglenes kinézet. A fejlécet már "megrendeltem" a designra pedig éppen egy alkalmas embert keresek. Szóvaaaaaaaal ennyi is mostanra. Alább találhattok egy kis részletet a prológusból, az egészet pedig a fent említett linken olvashatjátok.
Remélem tetszeni fog, véleményeket várom!
"Nem
féltem többet, nyugodttá váltam. Hátamon a fájdalom tengerében valami furcsát
éreztem, viszketett, elnehezült, mozgott; ott volt valami. Magam körül vért
láttam, a saját vérem. Nem estem kétségbe, nem pánikoltam be, különösen,
furcsán nyugodt voltam. Valami a hatalmába kerített, nem voltam egyedül."
2016. február 28., vasárnap
2015. július 30., csütörtök
12. rész
Sziasztok zöldborsók!
Nagyon sok késéssel megfűszerezve, (amit rettentően bánok) de most már végre valahára bejelenthetem, hogy megérkezett a tizenkettedik fejezet. Ahogy láttam, egy olvasót is elvesztettem a hasszú odő elteltével, azonban remélem, hogy egyszer mégis visszatalál hozzám, illetve, hogy a többiek nem hagytak el.
Mindenesetre minden kedves olvasómnak köszönöm, hogy itt volt/van vagy talán lesz is.
Most pedig, nagy örömmel adom át eme részt. Kellemes olvasást, illet szorgos kommentelést kívánok!
Hope
~ Bryan Gray ~
Az utóbbi időben
Shane egyre többet látogatott meg. Szinte biztos voltam benne, hogy ennek oka
az volt, hogy leszoktathasson a kábítószerekről. A gond csak az volt, hogy
nekem ez nem ment. Végül oda már eljutottam, hogy előtte nem szedtem őket
csakhogy azt higgye, beválik a módszere. Nem önzőségből tettem, nem is azért,
hogy kiszúrjak vele, egyszerűen azt akartam, hogy boldog legyen és ne az én
gondjaimra pazarolja el az idejét, hiszen mindketten tudtuk, hogy az milyen
fontos, habár én túl sokat kaptam, mint kellett volna, nekem már úgyis mindegy
volt. Talán kissé negatív volt a hozzáállásom, de az akkori felállásban, az
akkori érzelmeimmel nem tudtam máshogy felfogni a helyzetet. A testem élt,
mozgott, lélegzett, azonban a lelkem helyén egy hatalmas űr tátongott. Már nem
reménykedtem, nem hittem, nem szenvedtem, nem szerettem. Nem fájt semmi, örömöt
sem éreztem, helyette viszont ott volt a rettegett fekete üresség.
Nyugodtan iszogattam
a megszokott tablettás vizemet, ami még mindig undorító volt és egyáltalán nem
vér ízű. Mindegy, a lényeg, hogy tápláljon. Tíz perce kellett volna elindulnom
a haverjaimmal való találkozóra. Igaz, semmit sem jelentettek számomra, de
tőlük származott az anyag, mellesleg nem éppen józan állapotban teljesen
mindegy kivel tölti az ember az időt. Most is késtem, hiszen mindig megteszem,
csak azért, hogy tudják, én nem leszek az, aki ugrik minden gondolatukra, ez az
egyik oka annak, hogy tisztelnek, gyakorlatilag a csapat fejének tartanak. A
másik ok pedig, hogy tudják, többen se tudnának kidobni, minden bizonnyal
tisztában vannak vele, hogy erősebb vagyok náluk. Néhányuknak volt már részük
haragomban és mit ne mondjak, nem élvezték.
103 esztendős
vámpírként még a fiatal egyedek közé tartozom, mivel nem változtatnak át
valakit minden percben, ehhez idő szükséges. Megfontoltnak kell lenni, hogy kit
válasszunk, az embernek, intelligensnek, de erősnek kell lennie, illetve
szükség van akaraterőre is. Ezek mind fontos jelzők egy ilyen lénynél, ha ez
nem lenne meg, az ember már az átváltozás folyamatában meghalna. Nem egyszer
történt már ilyen eset. Mielőtt átváltoztatunk valakit, hónapokig figyeljük.
Fel kell keltenie az érdeklődésünket, azt kell gondolnunk: ’Na, ő kell nekem!’.
Aztán jön a megfigyelés, hogy biztosan megfelel-e az elvárásoknak, majd, a legalkalmasabb
pillanatban elkapjuk. Az átváltozás napokig, akár hetekig is eltarthat és
igencsak nagy fájdalmakkal is járhat, de ez persze a személytől és
akaraterejétől függ. Az egész folyamat a szándékot, valamint a kitartást teszi
próbára.
~ Grace Michael ~
Levegőt kapkodva
ültem fel és söpörtem ki izzadt hajtincseimet arcomból. Már körülbelül öt perce
kelhettem fel, de még mindig hihetetlen módón ziháltam. Homlokom forró volt,
akárcsak a pokol tüze az álmomban, illetve a szoba is forgott körülöttem. Sejtettem
mi lehetett a probléma, viszont angyallétem végett még soha nem voltam beteg,
ezért nem is értettem, hogy történhetett mindez. Nehezen, de felkeltem,
összeszedtem magam és elindultam a gyógyszertár felé.
Az enyhe napsütésben
sétáltam a célom felé. Hallottam a madarak halk csicsergését, illetve éreztem
bőrömön a napsugarak enyhe csípését. Kezdtem jobban érezni magam, a fejem
lüktetése elmúlóban volt, szédülésemnek pedig nyoma veszett. Mire odaértem a
patika kövezett lépcsője elé, azon kaptam magam, hogy nem értem miért is vagyok
itt. Teljesen egészségesnek éreztem magam, mintha a reggeli incidens meg sem
történt volna, azonban mikor felvillant néhány kép rémálmomból, akaratlanul is
összerezzentem. Visszaindultam a lakásomra, közben pedig folyamatosan apám és
Bryan kapcsolatáról kattogott az agyam. Vajon ismerik egymást?
Ahogy a forró
aszfalton caflattam, észrevettem, hogy a madarak nem a megszokott hangnemben
daloltak. Vészjósló volt és mindentudó. Megtorpantam mikor észleltem, hogy
körém gyűltek és engem próbáltak figyelmeztetni valamire, valami rosszra. Beszédük
értelmetlen volt, nem értettem pontosan, annak ellenére sem, hogy minden
erőmmel azon voltam, hogy figyelhessek. Az idegesség úrrá lett rajtam,
valamilyen oknál fogva nem értettem beszédük, és ez igazán szokatlan volt
számomra. Végignéztem az utcán, az emberek mindenféle észrevétel nélkül
sétálgattak, úgy tűnt semmit sem látnak a körülöttem történő eseményekből,
ezáltal még zavarodottabbá váltam. Gyorsan tekingettem egyik állatról a másikra,
mind ugyanúgy néztek, ki. Mindenük koromfekete volt, kivétel a rám villogó
vérpiros szemeik. Ajkaim szétnyíltak, a döbbenettől. Beharaptam számat és
zaklatottan rágcsálni kezdtem. Figyeltem, ahogy elcsöndesednek, majd lassan,
egyesével elhagyják a helyet. A fejemet megrázva siettem tovább. Útközben
kiráncigáltam zsebemből a telefonom és tárcsáztam Shane számát. Nem kellett
sokat várni, hogy válaszoljon hívásomra, néhány csörgés után már hallhatta
nyugodnak nem nevezhető hangom. Szinte futólépésben közeledtem otthonom felé,
miközben kérlelő hangnemre váltva megkértem a fiút, hogy a lehető leggyorsabban
érjen oda.
Éveknek tűnő percek
teltek el, miközben a kanapén ülve türelmetlenül vártam Shane érkezését. Ideges
voltam, és féltem. Rossz érzések kerítettek hatalmába, éreztem, hogy valami
közeledik. Éppen a múlt éjjel tapasztalt álmomon gyötrődtem, amikor valaki
berontott a házba. Hangos zihálást hallottam az ajtótól, a tulajdonost azonnal
felismertem, így a helyemen maradva tovább folytattam eddigi tevékenységemet.
Szemeim előtt két fekete bakancs jelent meg. Felnéztem az illetőre, akinek feje
tetején haja összekócolva, kissé izzadtan lógott homlokára, felsőtestén fehér
póló díszelgett, lábait pedig térdig takarta egy terepszínű nadrág. Szemei
kissé megkönnyebbülten pislogtak, ahogy észrevette, hogy semmiféle fizikai
bántalmat nem szereztem.
-
Mi
történt? – kérdezte a srác, miközben leült mellém a barna bőrkanapéra.
-
Lázas
voltam. – húztam fel lábaimat és öleltem át őket.
Shane kérdő
tekintettet nézett rám, ezzel azt mutatva, hogy nem érti aggodalmam.
-
Shane,
angyal vagyok. – suttogtam magam elé meredve. – Az angyalok soha nem betegek.
Figyeltem a reakcióját, ahogy arcán megjelent
a döbbentség és a zavarodottság. Halványan elmosolyodtam a gondolatra, hogy
Shane, aki mindig talál megoldást, most tehetetlen.
-
Valami
a közelben van. – mondtam neki alig hallhatóan, hogy kicsit elmagyarázzam a
helyzetet. – Nem kéne itt lennie. Az Alvilágba való. – Néztem rá miután
kiejtettem számon a nevet.
Nem mondtam neki többet, a legfontosabb
információkat elhallgattam, de még nem volt itt az ideje, hogy tudja. Még nem
tudhatta meg, hogy ki vagyok én, hiszen még én sem álltam készen rá, de
mindezek ellenére eljött értem. Eljött, és ezzel megtudtam az igazat. Ennek
hatására rengeteg életemben történt furcsaságokat megértettem. Ezek között, azt
is, hogy miért írt levelet apám, hogy miért akart találkozni. El akart vinni
innen, el akart vinni magával, örökre. Csak ültem ott némán, vékony karjaimmal
lábaimat átölelve. Nem beszéltem, egyikünk sem beszélt. Így ültünk órákon keresztül,
egészen addig, amíg a szoba sötétségbe nem borult. Ekkor egy mély kacajt
hallottam a bejárati ajtó felől. A hang ismerős volt, tudtam ki az, hiszen
hallottam már álmomban, viszont annál inkább hagytam volna ki a találkozást. A
találkozást, ami a Tűz Világába vezetne célul.
A fiú felpattant mellőlem és védekezően állt
testem elé.
-
Shane,
- szólítottam meg barátomat. – Ne, tudom ki az.
A félhomályban láttam, hogy bólint, majd
kissé arrébb áll előlem. Az ajtó abban a pillanatban csapódott ki, én pedig
néhány másodperc múlva megláttam a fekete ruhába borított démont. Szemei
vörösen izzottak, szárnyai, haja, és teste azonban szinte beleolvadt a
sötétségbe, hiszen oda tartozott. Elvigyorodott és lassú léptekkel közeledett
felém. Ismertem már ezt a mosolyt, a diadalmas mosolyt, ami mutatja, hogy ő
győzött.
-
Reagan.
– álltam föl immár én is eddigi ülőhelyzetemből és a szörnyre szegeztem
tekintetem.
2015. március 12., csütörtök
KÖZÉRDEKŰ!
Sziasztok!
Most nem új résszel jelentkezem:/
Az első, amit szeretnék mondani, hogy sajnálom, hogy nem hoztam új részt, de egy ideig még ne is számítsatok rá. Nem csak ezen, a másik blogomon is.
Mostanában eléggé elvagyok havazva, illetve ihletem se nagyon van, szóval nem tudok mit kezdeni.
Mindenesetre igyekszem minél hamarabb írni!
Hope
Most nem új résszel jelentkezem:/
Az első, amit szeretnék mondani, hogy sajnálom, hogy nem hoztam új részt, de egy ideig még ne is számítsatok rá. Nem csak ezen, a másik blogomon is.
Mostanában eléggé elvagyok havazva, illetve ihletem se nagyon van, szóval nem tudok mit kezdeni.
Mindenesetre igyekszem minél hamarabb írni!
Hope
2015. március 4., szerda
11. rész
Sziasztok! Először is szeretnék elnézést kérni a késedelemért, de nem volt a történettel kapcsolatos ihletem, illetve még le is betegedtem. Nehezen, de bemerem kockáztatni, hogy időpontra hozom a következő részeket. Ez hetente egyszer fog megtörténni, szerdánként. Ha késés következne be, előre közlöm veletek. Na, nem is pazarlok több sort az idegtépően unalmas beszédemre, inkább hagylak titeket nyugodtan olvasni.
Remélem tetszeni fog! Hagyjatok nyomot magatok után!
Hope
Teljes erőmből
futottam a sötétségbe borult erdőben. Valami üldözött, valami nagy, ijesztő és
ismeretlen. A kimerültségtől kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg. A tüdőm
összeszorult, szívem túl hevesen vert, szervezetem nem jutott elegendő
oxigénhez. Az állatok, a növények, a fák segélykiáltása, figyelmeztetése visszhangzott a fejemben. Ez mind nekem szólt, veszélyben voltam. Az erdőben élő
teremtmények mind rettegtek, azonban ők jelenleg biztonságban voltak. A szörny
engem akart, nem tudtam miért, de nem hagyott elmenni. Megállás nélkül
loholtam, amíg csak lábaim, illetve légzőszervem engedte. Azonban nem bírtam
tovább, a földre zuhanva kapkodtam levegő után. A halál iszonyatos érzete
hálózta be a környéket, a félelem testemet reszketésre kényszerítette. Megpillantottam
az engem űző lényt, aminek láttán rájöttem mi is volt Ő valójában. Hátán fekete
szárnyak éktelenkedtek, ruhái szintén a sötét színt részesítették előnyben,
ellenben szemei pirosan izzottak. Senkinek sem kívánom a látvány, mit nekem e
démon okozott. Mocskos volt és rémisztő, ijedségem láttán pedig ajkait gúnyos
mosolyra húzta. Nem szólalt meg, csak vészesen közeledett. Koromszínű, hosszú, kócos haja arcába lógott
ezzel eltakarva fél ábrázatát. De mit is akart tőlem egy ilyesfajta egyed? Egy
démon volt, akik csak akkor másznak elő a tűz világából, ha nélkülözhetetlen
okuk van rá. Mit tettem én, hogy e szörnyűséget érdemeltem? Legborzalmasabb
cselekedetem sem ér fel ahhoz, hogy egy ilyentől kapjam büntetésem. A több mint
ötszáz évvel ezelőtti háborúban a pokolban élő lények egyességet kötöttek. Így
az angyalok kénytelenek voltak segítséget kérni Istentől, illetve a másik nemes
természetfelettitől, a tündérektől. Azonban az alvilág lakosai erősebbnek
bizonyultak. Létszámuk növekedett, miénk pedig csökkent. Egyre több védőszent
vált démonná, tehát a vezetők száműzették őket a holtak világába. Hogy váltak
volna más fajtává? A nem tisztaszívű angyaloknak egy idő múlva feketedni
kezdenek szárnyaik, szép lassan átváltoznak. Isten azért teremtett minket
ekképpen, hogy ne éljenek köztünk árulók. Hisz’ az Ő házában hitszegők nem
kaphatnak helyet. E küzdelem időnként újra kezdetét veszi. A misztikus lények a
pokol és mennyország között küzdenek öncélú problémáik végett. A Földön történő
harcokkal sodorjuk veszélybe az emberi fajt, méghozzá úgy, hogy ők erről
tudomást sem szereznek. Békésen élnek lakhelyükön teljes mértékben tudatlanul.
Elém lépett,
türelmetlenül vártam mikor csap le és vet véget szenvedésemnek, ám ez nem
történt meg. Egy mély, rekedt hang szólalt meg a hátam mögül. A forrás irányába
fordítottam tekintetem, ahol megláttam egy, az árnyak közül előlépő embernek
tűnő személyt.
-
Köszönöm
Reagan, most már távozhatsz – mondta a középkorú, őszülő félben lévő férfi. A
szörny bólintott, majd szánakozva lenézett rám.
-
Még
találkozunk – Címezte nekem utolsó mondatát és eltűnt a rengetegben. A férfi
elém lépett és érdekesen méregetni kezdett, nem beszélt többet. Tisztában
voltam vele ki volt Ő, azonban fogalmam sem volt arról, mi volt Ő.
Erőmet összeszedve tápászkodtam fel és álltam
szembe az ismerős ismeretlennel. Kihúztam magam és ugyan belül rettegtem,
bátorságot színlelve néztem barna szemeibe. A velem szemben álló személy
elvigyorodott, majd a világ forogni kezdett.
Hirtelen egy rémisztő helyen találtam magam.
Körülnéztem a házban, ami a szó szoros értelmében hatalmas volt, habár nem
szívesen tartózkodtam ott. Minden fekete, illetve vörös volt, az ablakon
kívülről különös piros fények áradtak a lakáson belülre. A bútorzat régies
volt, akárcsak a tapéta, illetve az óriási kandalló. Forróság volt, akárcsak a pokolban,
és abban a pillanatban jöttem rá mindenre.
A férfi maga volt az Ördög, az angyalok
legfőbb ellensége.
Az ajtón ugyanaz a személy lépett be, de most
nem volt egyedül. Bryan követte őt lehajtott fejjel, járása furcsa volt, mintha
nem lett volna magánál. A rosszakaróm ódivatú, fekete öltönyt viselt, a fiú
pedig szokásos öltözékét. Az eddig földre bámuló vámpír most rám emelte
tekintetét, ami vérpirosan világított. Szemében segélykérést, sajnálatot,
valamint félelmet láttam.
Rémülten hátrálni kezdtem, miközben a sátán
egyre csak közeledett. Zavart voltam, nem értettem mi történik, mint ahogy azt
sem mit akart tőlem. Nem akartam, hogy bántsa Őt, nem akartam, hogy bántson
bárkit is.
Ijedtségemen gúnyosan megrázta a fejét, de
továbbra is felém lépkedett. Már a falnak ütközve néztem fel magas alakjára.
-
Te
nem lehetsz az apám. – Hallattam e szavakat idegesen összeszorított fogaimon
keresztül. Cinikusan felnevetett, majd megállt előttem.
-
Anyád
egy gyönyörű angyal volt. Kár, hogy nem bírta sokáig.
Akaratom ellenére is elöntött a düh, nem
ismertem, de ebből következtetve nem ő tehetett örökbe adásomról. Végtagjaim
remegtek, testem úgy égett a haragtól, mintha tűz borított volna el.
Kinyitottam szemeimet, miket időközben becsuktam és riadtan, valamint
meghökkenten tapasztaltam, hogy az nem csupán csak egy érzelem volt. A
fénycsóvák védelmező burokként vettek körül, kezeim lángoltak, de nem fájtak,
nem károsodtak. Elképedten vizsgálgattam őket, majd átnéztem a pirosló
forróságon, ahol ott ált a két alak. Apám kikerekedett szemekkel figyelt, Bryan
pedig döbbenten méregetett. Ő se értette mi is történik valójában, akárcsak én.
- Én ezt nem akarom! –
Suttogtam halkan, miközben az általam okozott veszélyes forróságot tanulmányoztam,
ami kijelentésemre kisebbé vált.
- Állj! – Ordítottam el
magam, mire a veszedelem váratlanul eltűnt.
Ott álltunk hárman, tudatlanul, az ördöggel,
a pokol kellős közepén.
~ Mesélő ~
~ Mesélő ~
A kastélyra csönd és nyugalom borult. A
helységben tartózkodók elméjét gondolatok tömkelege árasztotta el. A fiú
vágyakozóan tekintett a rémült lányra, aki semmit sem értett az egészből. Bryan
akart menni, meg akarta ölelni, de nem tehette. Az alvilág ura megtiltotta
neki, most már az ő szolgája, azt kell tennie, amit ő mond. Ő pedig azt mondta
maradjon itt és ne tegyen semmit. Azt mondta nézze a szenvedő angyalt és
szenvedjen ő is vele együtt. Megtette, engedelmeskedett neki, mert halála után
nem akart ide jutni. Meghalni sem akart, úgy nem vigyázhatott volna az értetlen
lányra, aki még mindig ott állt egyedül.
Ő azt hitte a fiú nem szereti, azt hitte nem
akarja őt, de ő igenis akarta. Mindennél jobban akarta, hogy megölelhesse
törékeny kis testét, megérinthesse puha arcát, megcsókolhassa mézédes ajkait.
De nem tehette, mert a főnök nem engedte, azt beszélte, ha megteszi bántja az
ártatlan leányt, a védőszentet, aki a sátán gyermeke. Lehetséges ez? Életet
adni egy gyermeknek, ki e két teljesen ellentétes fajtól származik? A jótól és
gonosztól egyaránt? Ő most a jó, vagy a gonosz vagy talán mindkettő? Ő csak a
jó lehet, Bryan hitt benne, hogy ő tisztaszívű volt. Hiszen, ha nem lett volna,
már a démonoknál röhögcsélne a tehetetlen emberek szerencsétlenségén. De ő még
mindig hófehér volt és különleges, senki nem látott még mogyoróbarna szemekkel
rendelkező őrangyalt. A legtöbbjük kék, esetleg zöld íriszeket birtokol,
rendkívül ritka a kakaószín.
A hamis úr hirtelen felnevetett és közeledni
kezdett a lány felé, aki kétségbeesett tekintettel figyelte mozdulatait.
2015. február 26., csütörtök
Sziasztok!
Jelentkeztem két blogversenyre életemben először. Drukkoljatok^^
A verseny itt található:
http://hellbettydirectioner.blogspot.hu/p/blogverseny.html
Jelentkeztem két blogversenyre életemben először. Drukkoljatok^^
A verseny itt található:
http://hellbettydirectioner.blogspot.hu/p/blogverseny.html
Hell is for Children |
Paparazzi Blog |
10. rész
Sziasztok drága gombóckáim!^^
Örömmel jelentem be, hogy....tüp tüp tüp *dobpergés* 10. RÉÉÉSZT! Igen, tudom sokáig tartott, de végre kész lett! Szóval, kommenteljetek, pluszozzatok, iratkozzatok fel és a többi hirdetős szöveg. Várom a véleményeket, hideget és meleget! Na, mellesleg WOHOOOO 11 feliratkozó! Igaz, hogy úgy akartam, hogy 10 feliratkozó és 10 rész, de azért ennek mégiscsak örülök. Méghozzá megfogadtátok a kérésemet a múltkor. Büszkévé tettek a gombóckáim. Örülök nektek^^
Jó olvasást!
Hope
~Shane Stanley~
Kénytelen voltam
elmenni, ha nem teszem, előtte változok át méghozzá a lakásában, ami pedig nem szerencsés
egy farkas esetében. Így, mivel nem akartam őt bántani, minél hamarabb
kisiettem az ajtón, majd néhány perc múlva már farkasként futottam tovább.
Átkoztam magam, hogy megcsókoltam, nem kellett volna megtennem. Egy pár
másodperces érintkezéssel tönkretettem talán mindent köztem és Grace között.
Nem elég, hogy a legjobb barátomat elvesztettem lehetséges, hogy most őt is.
Bryan teljesen megváltozott, nem tudom mi történt vele, de biztos, hogy nincs
rá jó hatással. Rettentően lefogyott, a szemei karikásak lettek, Ő maga pedig
kicsit sem keltett egészséges látszatot, valamint el is üldözött magától
akkor, amikor én csak segíteni szerettem volna. Többször is meglátogattam, felhívtam,
írtam neki, de minden alkalommal talált egy kifogást, ami valószínűleg
kitaláció volt. Viszont akárhogyan is próbálkozott nem hagytam annyiban a
dolgot, nem zaklattam, nem hívtam annyiszor, de egy héten legalább egyszer
megtaláltam a módját, hogy beszélhessek vele, mit ne mondjak nem tetszett se
az, amit hallottam se az, amit láttam. Egyik nap is ezt történt, és akkor
rájöttem mi is történt valójában. Nyilvánvalóan Scarlettet hibáztattam emiatt,
mivel tudtam, ő rángatta bele ebbe barátomat. Tönkretette életét, valamint
ellenem fordította, tudatni akartam vele, de nem, ha el is mondom, nem hitt
volna nekem, így csak vártam és ott voltam, ha esetleg szüksége lett volna rám,
nem volt, vagyis nem mondta, nem keresett. Tudtam szinte mindenről, ami vele
kapcsolatos volt, mivel voltak ismerőseim, akikkel szokott találkozni. Mit ne
mondjak, nem voltam elragadtatva a hírektől. De miért kezdett el drogozni?
Az erdőszéli házamban
ültem, miközben a régi kakukkos órámat bámulva, elmélyedve gondolkodtam. Talán
még így is szereti Gracet, vagy csak a társaság miatt teszi ezt. Bármi is az
oka, kötelességemnek éreztem segíteni neki, még ha ezzel saját magamtól,
taszítom el a lányt. Azonban arra nem számítottam, hogy ők nem szeretnének
találkozni. Napokig győzködtem Gracet, de nem hallgatott rám, törhetetlen volt.
Ó, ha tudta volna, hogy szerelmét éppen a kábítószer kegyetlen karjai
roncsolják össze. Nem mondhattam el neki, nem tájékoztathattam őt e
szörnyűségről, hiszen tudtam, ha mégis megtenném, nem bírná a tudatot, hogy
bármelyik pillanatban összeeshet a szerek hatására. Úgy döntöttem megpróbálok
segíteni barátomon, akármennyire is ellenkezik, így ellátogattam hozzá és a
kifogásai ellenére beléptem a házba.
– Ahogy gondoltam. – mondtam magamnak,
mikor megláttam rajtunk kívül senki sem tartózkodik az épületben, viszont az
asztalon volt valami oda nem illő. Közelebb mentem és a kezembe véve
tanulmányoztam a zacskóban szétszóródó fehér port. Bryanre emeltem a
tekintetem, majd megráztam a fejem azzal a lendülettel pedig a kukába hajítottam
a káros anyagot. Tétlenül nézte, ahogy ezt végrehajtottam, nem szólalt meg, még
csak meg se rezzent. Arcán tisztán láttam érzéseit, ebből kifolyólag tisztába
voltam a ténnyel, hogy már régóta szüksége volt valakire, aki ezt megtenné.
–
Nem teheted ezt magaddal. – A szemkontaktust tartva ültem le a középen
elhelyezett barna bőrkanapéra, ezután ő is ugyanígy cselekedett.
– Már nem
tudok leállni. – szemében szomorúság tükröződött. Kétkedő pillantás vetettem
beesett arcára, végül megszólaltam
– De igen. – egy kis önbizalmat akartam
beléfojtani, amit az elmúlt hónapokban teljesen elvesztett. – Én segítek. –
Habár nem volt igazi, valamint semmi öröm nem kapott helyet a cseverészésünkben
halványan rámosolyogtam csak, hogy tudja, rám számíthat.
~ Grace Michael ~
Mióta Shane
megcsókolt, majd farkasként eltűnt az erdő mélyében semmit nem hallottam róla.
Nem kerestem, gondoltam, ha szeretne, majd megpróbál valamilyen kapcsolatot
létesíteni. Ugyan napok múlva, de fel is hívott. Újra találkoztunk, minden
visszakerült a normális kerékvágásba kivéve azt a kis, mégis elkerülhetetlen
tényt, hogy állandóan furcsán viselkedett. Amikor pedig rákérdeztem a válasza a
szokásos volt.
– Semmi. – Komorodott el arca kérdésemre, majd lazán sétált
tovább. Szó nélkül követtem, már hozzászoktam ehhez a reakcióhoz ebben a
témában. Csönd állt be közöttünk, ami már hosszú, idegtépő percek óta tartott.
Nagy sóhajjal jeleztem, hogy nem tetszik a helyzet, cselekedetemre a mellettem
ballagó srác lenézett rám és akaratlanul is elmosolyodott, mire én követtem a
példáját. Somolygása édes volt, érdeklődve figyeltem őt, ahogy idegessé vált,
arca elpirult végül tekintetét is elkapta, mintha a távolba meredne. Tudtam,
hogy érez irántam valamit, de nem tudtam, miért? Miért érezne bárki, bármit irántam? Soha nem tartottam magam
szépnek, bár ezt egyszer sem hangoztattam, mindenki azt hitte meg vagyok elégedve
a külsőmmel. Eközben azonban ez egyáltalán nem így volt, nem értettem, ha
valaki szeretett se azt, ha egyszerűen el tudott viselni a közelében. Senki sem
szeretett igazán azelőtt, pont emiatt nem tudtam elhinni, amikor az ellenkezőjét
állította egy személy. Lassacskán visszaértünk a kiindulópontunkra, azonban
mielőtt beléptem volna a gesztenyebarna ajtón kulcsomat előhúzva belenéztem a
kis, rejtelmes postaládába, ahol egy fehér borítékra leltem. Meglepődötten
tapasztaltam, hogy most nem számlát kaptam valamelyik szolgáltatótól, hanem a
levél egy ismeretlen címről, egy ugyancsak ismeretlen férfitól érkezett. Többször
is átfutottam a borítékon szereplő nevet, addig, amíg a felismerés szinte
pofonként csapott le rám.
– Kip Michael.
– suttogtam a konyhaasztalon lévő tárgyra bámulva. Nem mertem felbontani,
féltem a benne rejlő betűktől, nem tudtam róla semmit, nem tudtam milyen. Az
egyetlen dolog, amivel tisztában voltam, a neve volt. Még 15 éves koromban
árulták el, azt is csak azért, mivel nem voltam hajlandó enni. Remegő kezekkel
nyúltam az asztalon heverő írás után és bontottam ki azt. Szemeim gyorsan
siklottak végig a kacskaringós sorokon, lesokkolva ültem az egyik faszéken,
majd idegesen mentem a csaphoz, hogy megmossam az arcom nyugtatásképp.
– Grace,
mi áll a levélben? – tette a kezét vállamra Shane. Megráztam a fejem és felé
fordultam, ő pedig karjait szorosan testem köré fonta. Őszintén jól esett cselekedete,
arcomat mellkasába fúrtam közben zaklatottan fújtattam.
– Az apám – húzódtam el
tőle és szemeibe néztem. – Találkozni akar. – fejeztem be előbb elkezdett
mondatomat. Újra kezei közé férkőztem, közelsége melegséget és biztonságot
árasztott.
***
Feszültebb voltam,
mint valaha, testem minden porcikája reszketett a stressztől. Shane megfogta a
kézfejem, gyengéden megszorította és egy halvány mosolyt küldött felém. Elengedett,
majd egymás mellett sétálva beléptünk a barátságos, kis kávézóba. Egy férfit
pillantottam meg, aki egyedül ült az egyik hátsó asztalnál, amikor pedig a
csengő hangot hallatott ránk emelte fáradt tekintetét, amiben öröm csillant
meg. Lassan sétáltam oda hozzá a fiú kíséretében és helyezkedtem el az egyik
fekete párnás széken. Szó nélkül ültünk egymással szemben, amikor megtörte a
csendet.
– Szóval, Grace – hangja rekedt volt, valamint teljesen ismeretlen.
– Hány
éves is vagy? 16? – Összeráncolt szemöldökkel figyeltem. Ha idehívott, legalább
utána nézhetett volna, hogy az alap információkat tudja rólam. Hitetlenül
megráztam a fejem.
– 18 vagyok. – Miután
kimondtam belekortyoltam frissen kapott kávémba. Őszintén nem voltam
megelégedve azzal, amit eddig tapasztaltam vele kapcsolatban. Semmi kedvem nem
volt egy légtérbe tartózkodni ezzel a személlyel, de mégis megtettem, amíg ő
akkor feladta és eldobott magától, én most adtam neki egy esélyt.
2015. február 21., szombat
9. rész
WOHOOOO! GYEREKEK, MEGLEPETÉÉÉÉÉÉÉS!
Tudom, hogy holnapra ígértem az új részt, deeeeeeeee... Mivel már múlthéten elkezdtem ma sikerült összehoznom az egészet és ÍMEEE! KÉSZ IS! Őszintén büszke vagyok most magamra, méghozzá sikerült egy 1000+-os részt írni. Remélem benéztek, kommenteltek, plusz izéztek, valamint feliratkoztok! Várom a véleményeket! ^^
Életemben nem volt
még ilyen karácsonyom. Mindig olyan emberekkel töltöttem, akik nagyjából semmit
sem jelentettek nekem. Az első 16 évemben az árvaházban lévő gyerekkel és
néhány felnőttel, aztán pedig jelentéktelen emberekkel, vagy éppen egyedül. Ez
volt az első ünnep, ahol olyannal voltam, aki tényleg jelent nekem valamit.
Rettentően tetszett a nyaklánc, amit vett nekem. Nem számítottam ilyen drága
ajándékra és nem is vágytam rá, ugyanakkor igencsak örültem neki. Idegesen
tördeltem ujjaimat, miközben az általam vett meglepetést bontotta ki. Mikor
meglátta a benne lakozó apróságot, rám emelte tekintetét és elmosolyodott.
Ennek láttán nyugodtság telepedett rám, majd az én ajkaim is felfele görbültek.
Azonban utána minden rosszra fordult. Nem tudom, hogy én, vagy ő rontotta el,
esetleg mindketten, de a dolgok még jobban a feje tetejére álltak. Éppen ültünk
a kanapén és valami béna karácsonyi filmet bámultunk. Nem figyeltem rá,
fogalmam sincs miről szólt a film, gondolkodtam, hogy vajon hol lehet most
Bryan és mit csinálhat, amikor egy kart éreztem meg a kézfejemen. Ránéztem a
mellettem ülő személyre, aki íriszeimbe furakodott, majd nagyot sóhajtott és
arcával közeledni kezdett enyémhez. Ijedten néztem a fiúra, akitől már csak
milliméterek választottak el. Ajkai enyémhez értek, kezeim hanyagul pihentek
ölemben, értetetlenül ültem, de nem toltam el magamtól, viszont vissza se
csókoltam. Teljesen mozdulatlanul ültem, nem tudtam mit kéne csinálnom.
Lesokkolt e cselekedete, el akartam húzódni, de nem tudtam. Képtelen voltam
akár csak egy kis mozdulatot is végrehajtani. Nem tudtam elhinni, hogy Shane
ezt tette, hogy ő érzett irántam valamit barátságon túl. Lassan elhúzódott és
rám nézett, szemeiben láttam a sajnálatot, viszont volt még ott valami.
Tekintetében halványan csillogott egy csipetnyi remény, azonban ez csak néhány
másodpercig tartott, amint eltűnt, Ő felpattant a kanapéról, felkapta a
kabátját és kisietett az ajtón. Én még mindig lesokkolva ültem ugyanott, ahol
ez incidens előtt is. Nehezen, de felálltam és az ablakhoz sétáltam. Lenéztem a
sötét, elhagyatott utcákra és megláttam távolodó alakját. Járása szokatlan
volt, dülöngélt, néhányszor majdnem elesett, ökleit összeszorította, ruhái
szakadni kezdtek, végtagjai eltorzultak, karmai illetve fogai megnőttek, bőrét,
vastag bunda, ordítását pedig vonyítás váltotta fel. Shane immáron négy lábon,
farkas testében futott az erdő felé, addig néztem utána, ameddig el nem tűnt a
látóköreimből. Az égre emeltem tekintetem, ahol rögtön megláttam átváltozásának
okozóját. A hold teljes alakjában tündöklött a sötétkék égbolton, ezzel
többszázezer farkast, illetve egyéb lényeket megbolondítva. Fogadni mertem
volna, hogy Bryan sem igazán önmaga ma este. E kerek földet kísérő égitest neki
is elveszi eszét, talán nem annyira, mint egy vérfarkasnak, de ilyenkor Ő sem
tud értelmesen gondolkodni.
~Bryan Gray~
Shane felajánlotta,
hogy eltölt velem néhány órát a délelőtt folyamán, de nem fogadtam el. Este új
haverjaimmal találkoztam, délután pedig aludtam, pihentem, és filmeket néztem.
Kelletlenül keltem föl kényelmes nyughelyemből, majd felhúztam egy egyszerű
lábamra simuló, fekete farmert, egy mintanélküli fehér pólóval és sötét
bőrdzsekivel. Készülődésem nem tartott sokáig, mindössze néhány percet vett
igénybe, mivel nem igazán foglalkoztam kinézetemmel, a lényeg az volt, hogy jól
érezzem magam. Azt hiszem sikerült is, vagyis az éjszaka nagy részére nem
igazán emlékeztem. A hatodik feles után kezdett minden homályossá válni, aztán
pedig minden kiesett.
Reggel a szoba, miben
felkeltem hirtelen ismeretlennek tűnt, aztán azonban a szürke falakról és
modern bútorzatról felismertem saját lakásom. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az
ágyba és próbáltam visszaemlékezni az előző este történtekre. Szemeim
kitágultak, mikor egy lány lépett be a szobába. Szőke haja derekáig ért, szemei
szinte már feketén csillogtak, tegnapi ruhája lehetett rajta, mivel nem éppen
hétköznapi viselet volt. Egy szűk, fehér miniszoknyát viselt, rózsaszín buggyos
toppal.
– Jó reggelt. – pillantott rám mosolyogva és kisétált a szobából.
Néhány perc múlva vettem a lapot, gyorsan bújtam bele sötétkék szűkszárú
melegítőmbe, majd a konyhába siettem. Háttal állt, látszólag reggelit
készített, az illatokból rántottára következtettem. Megfordulva arcán öröm
tükröződött, ahogy meglátott a pult mögött lévő bárszéken ülni. Fej rázva utasítottam
vissza a kínált ételt, nem akartam gyomorrontást. Megdörzsöltem fáradt
szemeimet és egy, a fejemet lüktető érzés megszűntetésére alkalmas gyógyszer
keresésére indultam, amit a gáztűzhely melletti fiókban meg is találtam.
–
Scarlett, mi történt? - néztem rá, majd lenyeltem a rózsaszín kapszulát. Körülbelül
három éve ismerjük egymást, de soha nem voltunk olyan jóba. Ennek nagy részben az
volt az oka, hogy tökéletes ellentétei voltunk egymásnak, néha beszéltünk, ha
úgy volt, de úgy éreztem nem jönnénk ki jól. Ezt mind Shane mesélte el. Azonban
a balesetem után a lány látogatni kezdett, így egyre többet beszéltünk, esténként
hívott magával, én pedig elfogadtam. Nem tudtam helyesen teszem e, de nem
érdekelt. Úgy gondoltam, ilyen vagyok,
nagyot tévedtem akkor, de az élőlények tévednek, bizony, még a vámpírok is.
Méghozzá elég nagy hibákat tudunk elkövetni, mivel hibáim következtében
elvesztettem Őt, az angyalt, valamint a legjobb barátomat is. Akkor még nem
éreztem ezt, nem tudtam, hogy egyszer mennyire fog fájni. A mának éltem,
szórakoztam, ittam, majd jött az, amivel az életemet is tönkretettem. Egy
cigivel kezdődött, nem egy átlagos darabbal.
Scarlett elmesélt
mindent, vonzódást kezdtem érezni iránta, habár tudtam ez nem több egy átlagos
fellángolásnál. Belevágtunk, Ő is akarta, és én is. Napokkal később egyik
barátja partijába látogattunk el, furcsák voltak az emberek, nem hasonlítottak
rám, nem voltak szimpatikusak, de nem foglalkoztam vele. Pár deci után már nem
is éreztem, amit azelőtt, nem voltam már szomjas, de még magamnál voltam. Kint
ültünk a teraszon, amikor Jaden nadrágzsebéből előhúzott egy kis zacskót,
kiöntötte az asztalra, néhány papírdarabba tekerte, szétosztotta, az utolsót
pedig magához vette. Körbeadta öngyújtóját, végül sajátját is meggyújtotta.
Először nem tartottam jó ötletnek, azonban látva, mindenki ezt teszi én is
beleszippantottam a cigarettába. Régebben rászoktam, de utána letettem, azonban
ez közel sem olyan volt. Furcsa érzés kerített hatalmába, elvesztettem
józanságomat, elfelejtettem gondjaimat, mintha egy álomvilágba kerültem volna,
ám ennek is vége van egyszer. A padlón fekve tértem magamhoz, a nap sugarai
bántották a szemem, hunyorogva álltam fel és kerestem meg a többi személyt,
elsősorban a barátnőmet. Az előbb említett lányt az egyik széken ülve találtam
meg az ebédlőben, még néhány ember társaságában. Megfogtam a kezét, majd intve
a többieknek kihúztam a szobából.
– Hova megyünk? – kérdezte, miközben próbálta
velem tartani a tempót. – Bryan, még maradni akarok. – vette nyafogósra a
hangját és hirtelen megállt. A fejemet dörzsölgetve, idegesen fújtam ki a
levegőt és megráztam a fejem. Ismét éreztem a szorító érzés, ellenben testem újabb
adagra vágyott az anyagból. Pont ezért akartam minél hamarabb elhagyni ezt a
helyet, ha maradnék, újra megtörténne az, aminek előző éjszaka se kellett
volna. A baj csak az volt, hogy hiába próbáltam ellenállni a kínzó vágynak,
hiába bírtam napokig, a következő összejövetelen ismét megjelent valaki
zsebéből a bizonyos drognak nevezett veszélyes dolog. Így történt ez hétről
hétre, napról napra, újra és újra. Egy idő után észrevettem magamon roncsoló
hatását, talán tíz kilót is fogyhattam emiatt mindössze egy hónap alatt, annak
ellenére, hogy rendesen étkeztem, vagyis ittam. Arcom beesett, szemeim
karikássá, végtagjaim véznákká váltak. Nem voltam büszke magamra, de már nem
tudtam mit tenni e szörnyűség ellen, a kábítószer felülkerekedett rajtam,
szinte már irányította életemet. Így, vámpír létemre még nagyobb hatást keltett
rajtam, veszélyesebb volt, mint egy normál emberen. De már nem tudtam küzdeni,
már nem volt erőm hozzá, hagytam, hogy magával sodorjon az ár a saját
vesztembe. Scarlett sem segített rajtam, inkább ő is ugyanazt tette, mint én,
csak ő már előttem elkezdte. Részben ő húzott bele ebbe az egészbe, olyan volt,
akár egy körfogás, ami mindig újra kezdődik, de soha nem ér véget, mintha egy
mókuskerékben futkosnék, aminek csak akkor lesz vége, ha végleg elfáradok, és
nem bírom tovább. Mindennek ellenére nem jöttem rá, hogy Scarlett nincs rám jó
hatással, nem vakított el semmilyen rózsaszín köd, mivel nem szerettem, mégsem
vettem észre, hogy talán miatta történt mindez. Nem léptem le, örültem, hogy
nem voltam egyedül, bár sokszor már idegesítettek a lány hiszti rohamai,
olyankor azonban vagy én mentem el, vagy őt küldtem ki a lakásból. Nem bántam
jól vele, ő mégis maradt, de nem azért mert szeretett volna, nem szeretett
engem senki. Miután elkezdtem inni és szedni ezeket az anyagokat, mindenki
eltávolodott tőlem, a legtöbben nem kerestek, sőt voltak, akik kerültek is.
Egyedül azok maradtak, akik a társaim voltak ebben, ők adták az egyre erősebb
szereket. Ez volt az egyetlen oka, amiért még mindig találkoztam velük, hogy
még mindig nyaliztam nekik, mint egy nyávogós kiscica, akinek csak szüksége van
valamire. Biztos voltam benne, hogy nem ilyen voltam azelőtt, hogy
megváltoztam, hogy a régi énem most fejcsóválva, csalódottan méregetne. Hol van
ilyenkor az őrangyalom? Vicces. Van egyáltalán olyan? Ha lenne, valószínűleg
nem tenné ezt velem, nem roncsolna össze, nem tenne tönkre. Vajon ez az Ő
hibája? Nem, ez nem, ez az én hibám, az enyém, Scarletté és azé az idióta srácé,
aki akkor este elővette azt a cuccot. Mit csináljak most? Nem tudom, fogalmam sincs mi lesz ezután. Le
kéne állnom, de ez nem olyan könnyű, ez nem fog menni egyedül, segítségkérésre
azonban képtelen vagyok. A makacsságom akadályoz ebben, mégis szükségem van
valakire. Valakire, aki megment a végtől, aki nem hagy elmenni, aki nem engedi,
hogy lezuhanjak, vagy ha mégis, kihúz a gödörből, aminek a mélyén már ott
lapulok több mint egy hónapja.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)